Viharkabát
Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, pontosan mit mondott a magyar miniszterelnök a múlt pénteki hajnalon, az európai csúcstalálkozó végén. Mindenesetre – mint némely lapok fogalmaztak – zavart okozott Brüsszelben. Az első hivatalos bejelentések úgy szóltak, hogy Nagy-Britanniával kettesben Magyarország elutasította az új stabilitási egyezményt. Ez nem is okozott nagy meglepetést; éppen Orbán Viktortól várható volt a nemzeti dac, legfeljebb ironikus kommentárok születtek arról, hogy számára a britek splendid isolationje szolgál mintaként. Aztán reggelre kelve Orbán mintha mégis letett volna a „ragyogó elszigeteltségről”, és közölte, hogy ő csupán a magyar parlament hatáskörébe utalta a döntést, minthogy az ország szuverenitását egyedül nem áll jogában csorbítani. Abban az interjúban pedig, amely aztán vasárnap az M1-en volt látható, egyszerűen megkerülte a kérdést – ott már azt válaszolta, hogy sem igent, sem nemet nem mondhatott az Országgyűlés majdani állásfoglalása előtt. Bárhogy történt, Orbánnak Európában megint sikerült felkeltenie maga iránt a notórius különutasság gyanúját; ami persze már csak azért sem volt nehéz, mert az angolokén kívül valóban ő a huszonhetek egyetlen olyan kormányfője, aki rendszeresen előadja a „kint is vagyok, bent is vagyok” játékát. Az említett interjúban sem mulasztotta el – immár a hazai közönségnek – leszögezni: „Nem aszerint alakítom az álláspontomat, hogy a többiek merre mennek.”
De beszéljen bármit, persze mégis arra kell mennie, hiszen a fülkeforradalom nyomán meghirdetett pénzügyi „szabadságharc” – még a mostani csúcstalálkozó előtt – Orbán saját kezűleg szignált fegyverletételével ért véget. Amikor aláírta az IMF visszahívását, tudta, hogy lezárult a „nem szokványos” gazdaságpolitikai stiklik korszaka, következésképpen tisztában kellett lennie azzal is, hogy ha a valutaalappal megállapodásra akar jutni, az új európai szerződésből sem vonhatja ki magát. Az unió hozzájárulása nélkül ugyanis nincs IMF-hitelkonstrukció. A pénzügytechnikai segítség politikai támasza Brüsszel. Úgyhogy lehet másfelé menni, mint a többiek, de akkor az ország finanszírozhatóságára is más garanciákat kell találni. És Orbán ma már kénytelen szembenézni azzal, hogy ez nem megy.
Az uniós szerződés ügyében hivatkozhat hát a parlament megkerülhetetlenségére, de senki nem hiszi, hogy ezzel valóban áthárította a döntést; a kormánypárti kétharmad mindenképpen úgy szavaz, ahogy ő akarja. Épp ezért már Brüsszelben nyugodtan elmondhatott volna legalább annyit, hogy miniszterelnökként a csatlakozás mellett áll, de azért nem tette, mert ebben az esetben – kivételesen – számít az ellenzék támogatására. Szüksége van arra, hogy a három demokratikus párt részt vállaljon a felelősségből, és így később a kényszerű megszorítások társadalmi ódiumán is osztozzanak.
Ezért kapcsolta össze Orbán a jövő évi költségvetés újratervezését a brüsszeli fejleményekkel. Holott a két dolognak semmi köze egymáshoz. Hogy a büdzsé számai tarthatatlanok, azt hosszú hónapok óta mindenki tudta, és valamennyi szakértő sürgette a korrekciót. A kormányfő most úgy tesz, mintha ez a kényszer az uniós csúcs következménye volna – tudniillik a magyar gazdaság minden baját igyekszik az euróövezet nem várt pénzügyi krízisének hatásával magyarázni. Ez a narratíva – amelynek hamisságára legutóbb a londoni Nomura elemzése hívta fel a figyelmet – egy sor más hazugságot is maga után von. Például azt, hogy Magyarországot a Fidesz-kormány a csőd széléről hozta vissza, és ezt a nagy teljesítményt rontotta le az európai dekonjuktúra. Ezért leszünk kénytelenek a gazdasági napsütés élvezete helyett „viharkabátot” húzni. Az igazság viszont az, hogy Bajnai és Oszkó sikeres konszolidációját az unortodox kalandorság verte szét; az a Matolcsy-féle hagymáz, amelynek most majd az IMF – és a strukturális egyensúly európai egyezménybe foglalt remélhető vállalása – vet véget. Ezentúl igazodnunk kell a világhoz. Ami persze soha nem volt kétséges, még ha a legújabb kormányzati kommunikáció csak most fedezte is fel, hogy a német növekedési rátához igazítandó a magyar GDP-számítás.
Mi tagadás, hallani ugyanakkor olyan közgazdászvéleményeket is, amelyek szerint nem kell feltétlenül elfogadnunk a szigorúbb uniós normákat, hiszen a ránk rótt konvergenciának amúgy is megfelelünk, az újabb szabályok pedig csak tovább szűkítik a mozgásterünket. Ez lényegében James Cameron – magában Angliában is igen rossz visszhangot keltett – álláspontjának mechanikus átvétele, amely a magyar gazdasági viszonyok között értelmezhetetlen. És ettől eltekintve politikai farkasvakság. Orbán és rendszere olyan mértékű bizalmatlanságot „élvez” Európában és nem utolsósorban Amerikában, hogy az már az atlanti szövetségben elfoglalt helyét is kérdésessé teszi. Mert ez a közösség azon a demokráciafelfogáson nyugszik, amelyet a hazai jobboldal fősodra szisztematikusan alámos.
Magyarországnak azonban nem szabad a Nyugattal szemben a politikai magányt választania. A magyar embereknek – hogy Orbán Viktor kedvenc idiómáját idézzük – nem ez az érdekük.
