Vérfürdő
Barack Obamának nem tetszett, hogy az egyiptomi hadsereg és a biztonsági erők emberei augusztus 14-én több száz, ülősztrájkot tartó iszlamista civilt mészároltak le Kairó keleti és nyugati felében. Rosszallása kifejezéseként lemondta a most esedékes amerikai–egyiptomi közös hadgyakorlatot, de ahhoz már nem volt bátorsága, elszántsága, hogy megvonja a puccsista egyiptomi katonai juntától az évi 1,3 milliárd dollárnyi katonai segélyt. Nota bene: az iszlamista Murszi elnök július elejei erőszakos eltávolítása az ő szótárában mind a mai napig nem katonai hatalomátvétel, mert ha az volna, akkor az Egyesült Államok törvényei szerint automatikusan el kellene zárnia a segélycsapot. Ezt azonban nem teszi, mert Egyiptom az amerikaiak messze legfontosabb stratégiai szövetségese Észak-Afrikában, de talán – nem utolsósorban Izrael miatt – az egész arab világban. ACZÉL ENDRE írása.
Tény: Al-Sziszi tábornok, védelmi miniszter, hadsereg-főparancsnok és tényleges diktátor emberei jó néhányszor felszólították a július elején eltávolított és rabul ejtett Murszi híveit, hogy hagyjanak fel a „kempingezéssel” – ám a derék iszlamisták inkább barátkoztak a mártíromsággal, semmint azzal, hogy feladják követeléseiket. Nevezetesen: a katonák helyezzék vissza hivatalába Murszit, állítsák helyre az „alkotmányos rendet”, és vonuljanak vissza a kaszárnyáikba. Augusztus 14-én reggel elfogyott a junta türelme. Katonák, rendőrök, mesterlövészek, tankok, helikopterek, buldózerek tömegét zúdította az iszlamista ülősztrájkolókra, és könyörtelenül szétzavarta őket. A könyörtelenség fogalma a fegyverhasználatot takarja. Akik vértanúk akartak lenni, azok lettek. Pontos szám nincs róluk, de a becslések legalább hatszáz és kétezer között mozognak. Ekkora vérfürdőt Egyiptom egészen bizonyosan nem élt meg még soha.
Al-Sziszi tábornok és stábja azzal érvel, hogy terroristákkal, felfegyverzett huligánokkal és a Muszlim Testvériség (Murszi háttérszervezete) fizetett, felbérelt „bohócaival” végzett. A valóság az, hogy a leölt emberek nagyon nagy részt fegyvertelenek voltak. Az ő szemükben a gyilkosok „cionista ügynökök”, „keresztény fanatikusok” és a 2011-ben megdöntött Mubarak-rezsim „fasiszta üledékei”.
Semmi sem igaz úgy, ahogyan mondják, leírják. Mubarakot össznépi tömegmozgalom űzte el, amelynek a hadseregvezetés bölcsen az élére állt. Egy év múltán Egyiptomnak Murszi személyében demokratikusan megválasztott iszlamista elnöke és ugyancsak demokratikusan megválasztott („kétharmados”!) iszlamista parlamentje lett. Ezek aztán új, iszlamista alkotmányt írtak egymagukban, elfoglalták az állam és a közigazgatás összes jelentékeny posztját, és kicsit se törődtek a mások véleményével. Dacára annak, hogy Murszi alig ötven százalékkal nyert. Az iszlamista diktatúra egy éve maga volt a tragédia. Mursziék a hatalom kisajátításán kívül semmihez nem értettek (élelmiszerhiány, üzemanyaghiány, áramkimaradások, a közrend felbomlása), ráadásul abban a hiú reményben éltek, hogy magukhoz tudják édesgetni a katonaságot, a rendőrséget és az igazságszolgáltatást. Hát ez nem ment. A Mubarak által hátrahagyott „háttérhatalom” lelkesen destruált, ahol csak tudott, tett róla, hogy kiderüljön az iszlamisták üzemképtelensége, aminek újabb tömegmozgalom lett a vége.
Ez azonban már Murszi végzetét jelentette. Csakhamar kiderült, hogy a katonák „tömegfelhatalmazást” tudnak kérni (?) és kapni (?) az elnök menesztéséhez, ami annak rendje és módja szerint megtörtént. Bár hogy alkotmányosan és jogszerűen, azt erősen kétlem. Mindenesetre Murszit lefogták, minisztereit ugyancsak, az iszlamista tartományi kormányzókat hiánytalanul elzavarták; helyreállt az a „rend”, amely Egyiptomban a nasszeri köztársaság kikiáltása (1953) óta mindig is Allahtól rendeltetett el. A katonák az urak. Ők és az a bürokrata-militarista-(lojális) gazdasági elit, amelyik az országot soha nem engedte ki a markából, impériumot épített ki, és élvezte az Egyesült Államok meg az öbölbéli monarchiák (főleg Szaúd-Arábia és Kuvait) nagyvonalú támogatását. Nem véletlen, hogy az ülősztrájkolók poszterein Al-Sziszi olyan emberként (bocsánat: kutyaként) jelent meg, akit Washington, pontosabban Obama fáraó tart pórázon, s aki ráadásul Dávid-csillagos sálat visel a nyakán. Tanulságos módon ugyanilyen alakban jelent meg az iszlamista propagandában az ország ideiglenes alelnöke, a Nobel-békedíjas Mohamed el-Baradei, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség volt vezetője, a liberálisnak mondott egyiptomi politikusok művelt, világfias vezéralakja.
Hic Rhodus, hic salta! Baradei a lemészárolt iszlamistákkal együtt tűnt el. Ő ugyanis nem vállalt közösséget az általa – egyébként – támogatott Al-Sziszi megtorló akciójával. Ama kevés igazi demokratával együtt, akik az egyiptomi politikai életben fellelhetők, azon a nézeten volt, hogy a nyers erőszak elfogadhatatlan, amiképp a rendkívüli állapot kihirdetése is.
Az augusztus 14-i vérfürdőt iszlamista bosszú követte – Kairótól le Asszuánig. A Muszlim Testvériség aktivistái nemcsak rendőrök tucatjait ölték meg, kormányhivatalokat gyújtottak fel, hanem – arrafelé ez nem meglepetés – az egyiptomi lakosság tíz százalékát kitevő kopt keresztények templomait, kereskedéseit vették célba. Már csak azért is, mert a kopt egyház lelkesen kiállt Murszi megbuktatása és a hadsereg mellett. (Ad notam: az arab világban csak a palesztinok és az egyiptomiak keresztény közössége erős – utóbbi valóban az, úgy nyolcmillió, majdnem magyarországnyi ember.)
Egyiptomot polgárháború fenyegeti, azaz minden létező forgatókönyvek legrosszabbika. Ma azok az iszlám csoportok, szekták és pártok is besoroltak a Muszlim Testvériség (és Murszi) mögé, amelyek eddig szemben álltak vele. Nem hiszem, hogy nagyot tévedek, amikor azt mondom: az iszlamista populizmus nincs vesztő helyzetben. Egyiptom népességének döntő többsége szegénységben és írástudatlanságban él. Az El-Baradei-féle liberálisokat nem értik, nem kellenek nekik. Jó, a tábornoki kar most – elvileg – átíratja az iszlamisták alkotmányát, új parlamenti és elnökválasztást rendez, de mi van, ha mégse? Ha az a bizonyos statárium ugyanúgy elhúzódik, ahogyan Mubarak idejében tudott? Ha Al-Sziszi és társai boldogok azzal az irgalmatlan tömegű pénzzel, amit a szaúdiak és az emírségek megajánlottak nekik (tízszerese az amerikai segélynek), és eldöntik (eldöntötték?) magukban, hogy ugyanúgy kiirtják a Muszlim Testvériséget, ahogyan elődeik tették? Nemhogy kerekasztalhoz ültetik őket, máshová ültetik: börtönbe. Mondjon bármit is Obama vagy az Európai Unió.
A baj csak az, hogy a Muszlim Testvériséget hetven év alatt sem sikerült kiirtani. „Alámerült, kibekkelt.” Tudott hét évtizedet várni arra, hogy legalizálják, és szabad választásokon induljon. Közben vezetőinek, aktivistáinak nagy részét kinyírták, hosszú börtönbüntetésre ítélték ugyan, de megmaradt. Hiú ábránd ma is, hogy egy olyan szervezetet, amelyiket az egyiptomiaknak (becslés szerint) legalább harminc százaléka támogatja, puszta erőszakkal ki lehet iktatni. Ha Nasszer, Szadat és Mubarak diktatúrája alatt nem sikerült, egy mai, sokkal demokratikusabb környezetben miért sikerülne? De itt megint jön egy „de”. Kerekasztal kell, mondják. De ehhez az szükségeltetik, hogy a résztvevők kompromisszumkészek legyenek, és alapvető értékekben egyetértsenek. Egyiptomnak azonban semmi néven nevezendő demokratikus hagyománya nincsen. Hiányzik a „referencia”. Évtizedekig volt katonai, demokratikus paravánokkal körülvett diktatúra; arra jött egy ugyancsak paravánokkal díszített iszlamista önkényuralom. Nekem minden – neked semmi. Körülbelül így alakultak a viszonyok, amelyeket alapjaikban kéne felforgatni. Magánvélemény: az iszlamisták antidemokratikus kiakolbólítása még mindig vonzóbb távlat Egyiptom nyugati barátainak, mint eltűrni azt, hogy az „arab tavasz” ezeknek a megszállottaknak a martaléka legyen. Augusztus 14-én reggel elfogyott a junta türelme.
