Védelmező Európa ide vagy oda, Macron migránspártisága legenda
Egy 67 milliós országban a 2017-ben beadott százezer menekültkérelem könnyedén kezelhetőnek tűnik, és a szám nagyjából állandó, 2015-ben 75 ezer, 2016-ban 78 ezer volt. A hatóságok pedig meglehetős hatékonysággal kezelik is, a kérelmek közül tavaly 40 755-öt fogadtak el, s ez erőteljesen elmarad az európai átlagtól. Ha az arányokra vetünk egy pillantást, akkor is hasonló a helyzet. Franciaországban a népesség 0,061 százaléka menekült, miközben Németországban 0,39 százalék, ahogy Ausztriában is, de például Svédországban is 0,31 százalék. A menekültek „elosztását” illetően is beszédesek a számok. A kvóták alapján Franciaországnak 30 ezer menekültet kellett volna átvennie más országoktól, viszont eddig csak hatezer ember került így az országba.
Azaz
amikor a francia elnök, Emmanuel Macron kijelenti, hogy „Franciaország kiveszi a maga részét a menekültek befogadásából”, nem bontja ki az igazság minden részletét. Franciaország mind az abszolút számokat, mind az arányokat tekintve kevesebb menekültet fogad be, mint számos európai ország, s nem feltétlenül tartja be az előírt számokat sem.
Mint említettük, sokáig az „ügy” inkább hipotetikus jellegű volt. A probléma Calais környékére összpontosult, vagy éppen Párizs egyes pontjaira. Mint ismeretes, Calais mellett azóta felszámolták a „dzsungelt”, széttelepítették az ottani menekülteket, gyakran kisebb erőszakkal, hiszen ők a lehető legkevésbé akartak mondjuk egy francia kisváros menekültközpontjába kerülni. Párizsban pedig a leghírhedtebb a La Chapelle metrófelüljáró alatti illegális tábor volt. Ezt Anne Hidalgo, párizsi baloldali főpolgármester számoltatta fel, többek között a főváros sikkes kerületeiben is létrehozott menekültközpontok segítségével. Ez persze nem ment gond nélkül, a nagyon gazdag XVI. kerületi, jobboldali polgármester természetesen élénken tiltakozott, a Bois de Boulogne mellett épülő központot pedig még fel is gyújtották egyszer.
Sokáig Macron a híressé vált „mindazonáltal” taktikájával kezelte a kérdést. A kampányban egyrészt leszögezte, hogy „nem lehet mindenkit befogadni”, másrészt valóságos ódát zengett Angela Merkel 2015-ös tettéről: „megmentette Európa becsületét”. Most tekintsünk el attól, hogy a merkeli döntésnek éppen az volt a lényege, hogy lényegében mindenkit befogadott. Ez mindenesetre bizakodásra adott okot a baloldaliak számára, hiszen a korabeli szocialista miniszterelnök, Manuel Valls egyenesen Münchenbe utazott, hogy kioktassa Merkelt tarthatatlan politikájáról. Igaz, Valls annyira volt baloldali, hogy most a jobboldali Ciudadanos támogatásával akar Barcelona polgármestere lenni. Elemzők szerint persze gondot fog okozni a kozmopolita városban a volt miniszterelnök kemény álláspontja a menekültkérdésben, vagyis a volt baloldali miniszterelnök túl jobboldalinak tűnik Barcelona népének.
Mindenesetre ebben az igen éles kérdésben Macron taktikája nehezen volt sokáig tartható. Az igazság órája először 2018 elején az új „bevándorlási és menekültügyi törvény” benyújtásával jött el. A magyar jobboldali sajtóból özönlő „migránspárti Macron”-kép igen távol áll a valóságtól, ez bizonyosnak tetszik. Már a törvény struktúrája is kiváltotta a szakértők nagy részének tiltakozását. A bevándorlást és a menekültkérdést nem lehet egészen egy kalap alá venni, főleg azért, mert rengeteg menekült nem bevándorló. Túl azon, hogy az új törvény megkeményítette az eljárási szabályokat, vagy éppen megkönnyítette a kiutasítást. Ahogy egy szakértő mondta, teljes fordulatot jelentett a kampányban elhangzott elnöki szavak után, „Macron politikája ahhoz az orvoshoz hasonlítható, aki rosszul leírt szimptómákhoz igazítja a diagnózist, ennek következménye olyan eljárási módok előírása lett, amelyek megsértik az alapvető emberi jogokat. A nemzetközi jog szerint a menekültek nem kényszeríthetőek arra, hogy bármiféle hivatalos papírral rendelkezzenek, ennek hiánya nem lehet ok arra, hogy »illegális bevándorlókként« kezeljük őket, vagy egyenesen bűnözőkként, ahogy a mostani törvény teszi.”
A kritikákhoz csatlakoztak ügyvédek, a menekültügyi eljárásban részt vevő jogászok, a menekülütügyi kérelemeket elbíráló állami hatóság, az Opfra munkatársai, sőt az ombudsmanhoz hasonló francia intézmény vezetője is. A törvény még a parlamenti többségben is kemény kritikákat kapott, nem is beszélve a „baloldali-liberális” körökről. A parlementi szavazás során a saját sorokból jövő kritikáknak nem volt jelentőségük, hiszen a jobboldal támogatta a törvényt, sőt a jobboldali többségű Szenátus még szigorított is rajta. Az elnökkel a lehető legkevésbé ellenséges L’Observateur című hetilap címlapján Macron portréja volt látható, szögesdróttal körbevéve, a cím pedig „Isten hozott az emberi jogok országában!”
Az elnök környezete erre a nálunk is ismert módon reagált, s széplelkekről, érzelmi politizálásról beszélt. De néha bizony erősen rezeg a léc Franciaországban is. A belügyminiszter, Gérard Collomb szerint a menekültek „cisztát” képeztek Calais testében, és egyszerűen „elárasztják Európát”. Ez nyilvánvalóan a szélsőjobboldal beszédmódja. De az is igen kínos volt, hogy Macron mint valamiféle referenciára hivatkozott Stephen Smith amerikai-francia újságíró divatos könyvére. A szerző „demográfiai” becslése szerint Európa népességét 2050-ben 25 százalékban szubszaharaiak alkotják, mintegy 150-200 milliónyian. Szerencsénkre valakinek eszébe jutott megkérdezni egy valódi tudóst is, aki szerint a valószínű arány olyan 3-4 százalék lesz akkor.
Maga Macron általában fellengzős semmitmondással üti el a kritikákat, s azt mondja, „elkötelezettségre, hatékonyságra és humanizmusra van szükség. A humanizmus hatékonyság nélkül csak szép szavakat jelent, a hatékonyság pedig humanizmus nélkül igazságtalanságot.” Hogy ez mit jelent a gyakorlatban?
Erre talán az Aquarius hajó, amely június és augusztus után most szeptember végén újra a tengeren rekedt menekülőkkel a fedélzetén, világított rá a legjobban. Franciaország hajlandó átvenni bizonyos számú menekültet, de hallani sem akar arról, hogy megnyissa előttük mediterrán kikötőit, amit az Aquarius most nyíltan kért Marseille-től. Amikor Matteo Salvini olasz belügyminiszter „képmutatással” vádolja a francia elnököt, nehezünkre esik leírni, de nem téved olyan nagyot. Franciaország nem hajlandó megnyitni a kikötőit, amit a lehető legnagyobb hangon követel Olaszországtól. Vagy: a francia elnök már a Schengen-övezetből való kidobással fenyeget országokat, miközben Franciaország a lehető legnyíltabban szegi meg a schengeni szerződést az olasz–francia határ visszaállításával.
Macron pártja a hírek szerint az európai parlamenti választásokon a Védelmező Európa kampányjelszóval készül. Felmerülhetl a kérdés, hogy kitől is véd majd meg.
Egy szó mint száz, a francia álláspont Macron alatt inkább a Valls- vagy a Sarkozy-féle vonalhoz illeszkedik a menekültügyben. Vannak persze „migránspártiak” Franciaországban, a baloldalon. Az ottani helyzetre jellemző, hogy a szélsőbalodal vezetője, Jean-Luc Mélenchon egy meglehetősen kínos, de a mai európai átlagoz képest azért nem annyira durva kilengése a menekültügyben olyan tiltakozást váltott ki, hogy azonnali visszatáncolásra késztette az elkövetőt.
Macron „migránspártisága” mindenesetre legenda.
