Ultrák (S)módjával
Ha nem tudtam volna előre, hogy a Casual Streetwear Mod Ska Britpop Nightjának lesz olasz résztvevője, akkor is rögtön kiszúrtam volna őket, lezser mozgásukról, gesztusaikról, jókedvükről, még mielőtt hallottam volna őket beszélni. Ők öten a milánói Smodati együttes tagjai, akik a Blue River állóhajón esedékes koncertjük előtt egy kis beszélgetésre vetemedtek a Tuttoitalia szerkesztőjével.
Mindjárt az elején a fociról esett szó, már csak azért is, mert előző nap zajlott a San Siróban a „derby d’Italia”, az Inter-Juventus meccs. És rögtön kiderült, hogy a bandában hárman a Juventusnak drukkolnak, egy az Internek, az ötödik pedig a dobos. (Olaszul ez jobban hangzott: „Tre juventini, un interista e un batterista"). „Amúgy nekünk meggyőződésünk, hogy a Juventus milánói csapat. Milánó egyik fele Juve-drukker, a másik fele megoszlik az Inter és a Milan között” – mondja Otto, a gitáros-szóvivő, aki azt is elárulja, hogy a mai futballal nincsenek kibékülve, mert ez már nem a játék öröméről szól, hanem a pénzről, a tv-showk-ról, a sajtóban megjelenő zagyvaságokról. (Többé-kevésbé egyetértünk, pedig ők élőben nem is láthatták koruknál fogva a korábbi évtizedek legendáit).
A bandát a beszélgetés során éppen sörözni indult Teo, a másik gitáros és Fox, a basszusgitáros alapította még a 90-es évek közepén, a többiek később csatlakoztak és az eredeti, 60-as évek eleji „mod” zenébe némi rockos ízt vittek. Miért nyúltak vissza egy 40 évvel ezelőtti zenéhez? „Én személy szerint kerestem valami zenei azonosulási lehetőséget – magyarázza Otto – nem éreztem jól magam a mostani elektronikus közegben, és akkor rátaláltam a mod stílusra, amely egyszerre jelent öltözködési stílust, mindig aktív életet és egy lendületes zenét. A 60-as évek muzsikája különben is nagyon közel áll hozzánk, főleg a soult szeretjük.”
Bevallják, hogy bár nagyra értékelik a 60-as évek olasz rock-zenéjét, ők inkább az angol mintát követik, hiszen annak idején Itáliában ez a korszak a progresszív irányzat fénykora volt. Otto felhívja a figyelmet arra, hogy Olaszország rock-tájai a mai napig jól elkülöníthetők: Róma rockerei a „garage” stílushoz állnak közel, de ma is vannak jó progresszív bandák, Genova hagyományosan a dalszerzők, a franciás sanzonok városa, míg Milánóban a beat, a punk a menő.
A közönségük? „Gyakorlatilag mindazok a fiatalok, akik valamilyen szubkultúrához tartoznak, és akiket a Casual divat fog össze. Vannak közöttük modok, punkok, skinheadek, a stadionok ultrái (elég sajátos összeállítás – GNL). Az ő életvitelük hasonló a miénkhez: foci, lányok, bulik, divat – erről szól dalaink többsége is. A legfontosabb, hogy az embernek legyen stílusa” – magyarázza lelkesen Otto, hangsúlyozva, hogy manapság a városhoz, a csapatzászlóhoz való tartozás fontosabb, mint maga a játék.
A Smodati külföldön is olaszul énekel. „Ennek nincsen jelentősége – mondja Luca, az énekes – mert mindazok, akik eljönnek a koncertjeinkre, magukra ismernek a zenénkben, egy közösséget alkotnak, és ez az érzés erősebb a nyelvi akadályoknál.”
A dobos, Claudio, elárulta, hogy a gasztronómia nagy kedvelője, és a magyar paprikás csirke fölöttébb ízlett neki, bár elismerte, hogy a magyaros konyha talán egy kicsit nehezebben emészthető, mint az olasz. A koncert után még maradnak néhány napig, és budapesti körútjuk során további ínyencségeket is keresnek. Javasoltam nekik, hogy a nyomás-érzés enyhítésére kóstoljanak meg valami jóféle magyar pálinkát. Ötletemet hálásan fogadták….
