Tusk előnyben

Csak a július 4-i lengyel államfőválasztást minősíthetjük tétre menő, izgalmas versenynek. Egyetlen, a magyar–lengyel párhuzamokra érzékeny politikai megfigyelő sem gondolhatja komolyan, hogy Schmitt Pál és Balogh András „párviadala” akármiben is hasonlíthatott Bronislaw Komorowski parlamenti elnök és ideiglenes államfő, valamint Jaroslaw Kaczynski pártelnök és volt miniszterelnök harcára. Kivált nem fajsúly tekintetében. A két lengyel évtizedek óta vezető közszereplője a politikai és pártéletnek, a két magyarról viszont semmi hasonló érdem nem jegyezhető fel, beleértve a rendszerváltozást megelőző ellenzékiséget is.

Mégis ostobaság volna tagadni, hogy Komorowski győzelmével csaknem ugyanolyan helyzet alakult ki Lengyelországban, mint Magyarországon. Varsóban a kormányzó Polgári Platform (PO) második embere, de Tusk miniszterelnöknél jóval kevésbé súlyos egyéniség került az államfői székbe; Budapesten a Fidesz sokadik kádere, akinek a pártra gyakorolt befolyását Orbánéval még csak nem is lehet összemérni. Tömör fogalmazásban: a parlamenti többséget birtokló pártoknak a jövőben semmi okuk sincs félni az államfő befolyásától, ami azonban egymástól teljesen elütő politikai konstellációkat takar.

Mint jeleztük, a lengyel elnök „középerős”, sok baj forrása volt és lehetne is. A magyar elnökről ez soha nem volt elmondható. Ennek illusztrálásául elég annyit elmondani, hogy ha Budapesten a Sándor-palotából további megfontolásra visszaküldenek egy törvényt a parlamentnek, akkor az másodjára változtatás nélkül, egyszerű többséggel megint elfogadható. Varsóban viszont a visszaküldés vétónak számít, amelyet csak háromötödös többséggel lehet „hatálytalanítani”.

Kakasviadalok

Na mármost Lengyelországban úgy alakultak a dolgok, hogy 2005-ben Lech Kaczynski, a nacionalista-populista Jog és Igazságosság (PiS) pártjának jelöltje lett a köztársaság elnöke, és ezáltal a PiS birtokolta a teljes közhatalmat. Lech fivére, Jaroslaw volt ugyanis a miniszterelnök. De ez a szép éra csak két évig tartott, 2007-ben a PO nyerte a választásokat, miáltal Jaroslaw ment, Lech viszont maradt, és ahol lehetett, „betett” a Donald Tusk vezette PO–parasztpárti koalíciónak. Naponta küldte vissza a törvényeket a szejmnek, valóságos kakasviadalok folytak azért, hogy ő legyen „Lengyelország hangja” Európában és a világban, s hogy személye, szava megkerülhetetlen legyen a kül- és biztonságpolitikában. Tuskék az elmúlt három évben módfelett sokat panaszkodtak arra, hogy reformjaik a köztársasági elnök ellenállásán buknak el. Erről lehetne ugyan némi vitát nyitni, de az tagadhatatlan, hogy Lech Kaczynski, aki azután idén áprilisban, a szmolenszki repülőgép-katasztrófában hunyt el, megállás nélkül kellemetlenkedett az általa politikai ellenfélként kezelt kormánynak.

Lech halála miatt az októberben esedékes elnökválasztást előre kellett hozni. Az elhunyt – politikai értelemben a PiS – kihívója így is, úgy is a PO elnökjelöltje, az addig parlamenti elnökként funkcionáló Komorowski lett volna; a haláleset folytán azonban Lech helyére a pártelnök fivér, Jaroslaw lépett, akinek azonban már az ideiglenes államfőt is le kellett (volna) győznie. Komorowski ugyanis az alkotmány értelmében Lech Kaczynski halála után beült az államelnöki székbe is.

Az áprilisban beindított kampány elején a közvélemény-kutatások igen jelentős fölényt mutattak Komorowski javára, ám J. Kaczynski, ez a nála sokkalta színesebb, dörzsöltebb és a „szegény nép hangját hallató” politikus július 4-re csaknem ledolgozta a hátrányát. A kampány komoly volt, tévévitával tarkított, a választási végeredményből pedig az jött elő, amit addig is tudtunk: az ország keleti, szegényebb, sokkal vidékiesebb, sokkal iskolázatlanabb, a katolikus egyházhoz jobban ragaszkodó fele „tömbben” leszavazott Jaroslaw Kaczynski mellett, miközben az ország nyugati, városiasabb, jómódúbb, az értelmiséget és a vállalkozói világot megtestesítő fele Komorowskit választotta.

A szoros verseny győztese általában visszafogottan hirdette pártja – gazdasági értelemben mindenképp – liberális „mantráját”, miközben Kaczynski azt hirdette, hogy a Tusk-kormány, amelynek ugyebár Komorowski az egyik alapembere, nem óhajt méltányos lenni „minden lengyellel” szemben, azaz a nagyvárosi jómódot a maga reformjaival a szegénynép javára kívánja dúsítani. Más megközelítésben: Kaczynski természetesen védelmébe vette mindazokat a szerzett jogokat, amelyeket a gazdáktól a szénbányászokon át a katonákig az elmúlt két évtizedben a „zemberek” szereztek maguknak, és eközben úgy tett, mintha nem érzékelné: a költségvetés háromnegyede megy el a különféle rétegkiváltságok, a nyugdíj- és a társadalombiztosítási kedvezmények finanszírozására. Az ország költségvetési deficitje tavaly a hét százalékot, az uniós követelmény dupláját is meghaladta.

Jegelt reformok

Ahhoz, hogy a költségvetés legalább 2013-ra egyensúlyba kerüljön, az immár tandemben működő egypárti kormánynak és a köztársasági elnöki hivatalnak kemény spórolásra kell berendezkednie. Ennek elvi értelemben ugyan nincs akadálya, de azért nem kötnék nagy összegben fogadást egy „reformhajrára”. Még akkor sem, ha Komorowski megmarad Tusk szolgálójának.

Jövőre tudniillik Lengyelországban általános választásokat tartanak. Ha az akadálytalan reformkurzus túl sok érdeket talál sérteni egyszerre, annak súlyos következményei lehetnek. Ne felejtsük: Donald Tusk és a PO egyelőre koalícióban kormányoz a Parasztpárttal, márpedig a partner szavazói zömmel gazdák. S ha azok a nagyvonalú társadalombiztosítási kedvezmények, amelyeket eddig az önállóan gazdálkodó farmerek élveztek, netán célkeresztbe kerülnének, akár a koalíció is borulhat – mégpedig a választások előtt.

Mindenesetre a piacok rendkívül kedvezően árazták be azt, hogy az új államfő segíteni fogja Tusk reformjait. Bár szerintem a Tusk–Komorowski-tandem ki fogja jelölni a reformok irányát, de a 2011-es választásokig semmi olyat nem lép, ami igazán húsbavágó volna.