Tito iskolája

1955-től kezdve, amikor az imperialisták láncos kutyájából ismét Tito elvtárs lett, Jugoszlávia két és fél évtizeden át sikeresen fejte egyrészt a Szovjetuniót, másrészt az Egyesült Államokat. Mindkét szuperhatalom attól tartott ugyanis, hogy ha szűkmarkúnak bizonyul, a balkáni állam teljesen átáll a másikhoz. Ezzel a hidegháború időszakában Tito valóságos iskolát teremtett, amelyhez több-kevesebb sikerrel csatlakoztak az úgynevezett el nem kötelezett országok.

Habár a nagyhatalmak nyílt konfrontációja a múlté, a módszer még él abban a térségben, amelyet Oroszország a saját érdekszférájának szeretne látni. A különbség annyi, hogy a háromszögek most gyakran négyszögekké váltak: a hatalmi játékba az adott posztszovjet államon és a két donoron – az Egyesült Államokon és Oroszországon – kívül immár Kína is bekapcsolódott.

Peking lába

Ennek talán nem a legjellemzőbb, de a legújabb példája valóban Moldova. A júliusi parlamenti választások előtt a kommunista kormányzat – az ország nehéz gazdasági helyzetén könnyítendő – félmilliárd dolláros hitelt kért Oroszországtól. Moszkva kilátásba helyezte a hitelt, ám még mielőtt elkezdhette volna a folyósítását, Kína az összeg kétszeresét ígérte oda Chiºinãunak, és államközi szerződésben garantálta is. Ezzel Peking betette a lábát még egy – tőle távoli – régióba.

A Tito–Nasszer–Nehru korabeli el nem kötelezettek tömbjének első számú utóda talán Türkmenisztán. Alighanem ez a világ egyetlen állama, amely semlegességét olyannyira kőbe vésette, hogy nem is csupán maga deklarálta, hanem az ENSZ közgyűlésével ismertette el. Mindamellett földgázát jó ideig csak az orosz állami monopóliumnak adta el, méghozzá viszonylag olcsón, amelyet aztán a Gazprom jó áron reexportált Európába.

A földgáz ára

Saparmurat Türkmenbaºi utódai azonban rájöttek, hogy van ennél jobb lehetőség is. Már majdnem kész volt a türkmén földgázt Oroszországba szállító új vezetékről, illetve a meglévő korszerűsítéséről szóló kétoldalú szerződés, amikor konkrét formát öltött a kínai ajánlat. Egy szupervezeték, amely Közép-Ázsián keresztül szállítja majd évtizedeken át az energiahordozót Türkmenisztánból Kínába.

Ezt követően a Gazprom magasabb ajánlattal állt elő. Az emelésbe belejátszott egy másik transzkontinentális projekt is, az EU, továbbá az ügyben csak politikailag érdekelt Egyesült Államok által támogatott Nabucco vezeték, amelyen Oroszország megkerülésével juthat el a Gazpromtól független földgáz Európába, jelentős részben Türkmenisztánból. Ezután az oroszok elszánták magukat, hogy esetleg a világpiacinál magasabb árat fizessenek Asgabatnak a földgázért, ami újabb nagy kiadásokba veri a válság miatt amúgy sem rózsás helyzetben lévő orosz kincstárat.

Mint a Vremja Novosztyej című hírportál rámutatott, az orosz mamutcég vezetői bármilyen áron megakadályoznák, hogy Közép-Ázsia diverzifikálja kivitelét. Ahhoz, hogy a csökkenő kereslet közepette a Gazprom átvegye a Türkmenisztánban, Üzbegisztánban és Kazahsztánban felszínre hozott földgázt, már az idei első negyedévben csökkentenie kellett saját termelését, konzerválnia kellett a fúrótornyokat.

Oroszország és az Egyesült Államok „versenyeztetésében” jelentős sikereket könyvelhet el Kirgizisztán is. A közép-ázsiai ország fővárosa, Biskek közelében lévő Manasz támaszpontot már hosszabb ideje az amerikai légierő is használta az afganisztáni műveletek egyik logisztikai bázisaként. Orosz–kirgiz tárgyalások, magas szintű látogatások után februárban Kirgizisztán kétmilliárd dolláros gyorshitelre kapott ígéretet Oroszországtól, mire – ki tagadná az összefüggést? – felmondta a bérleti szerződést az Egyesült Államokkal.

Moszkvában azonban korán örültek. Némi további diplomáciai sürgés-forgás után Biskek hajlandónak mutatkozott az amerikai jelenlét meghosszabbítására, amit Washington évi hatvanmillió dollár bérleti díjjal és a légikikötő százmillió dollárt felemésztő korszerűsítésével honorál. És ezután egy újabb gesztus a másik irányba: Biskek az orosz hadsereg egyelőre 49 évi (ideiglenes?) állomásoztatására egy szárazföldi bázist is biztosít területén Moszkvának.

A posztszovjet „Kállay-kettős” legmeglepőbb példája azonban mégiscsak Fehéroroszország, amely tekintélyuralmi rendszere, a demokrácia, az elemi szabadságjogok hiánya miatt a legutóbbi időkig a nemzetközi közösség páriája volt. A tizenöt esztendeje Alekszandr Lukasenko („Európa utolsó diktátora”) által elnökölt országból időnként még az EBESZ képviselőit is eltanácsolták, az Egyesült Államok hazahívta onnan nagykövetét. Belarusz ugyanakkor sokáig a Független Államok Közösségének – moszkvai nézőpontból – az éltanulója volt: papíron államszövetségre lépett Oroszországgal, tervbe vették a közös valutát.

Igaz, Lukasenko időnként összeráncolta a homlokát, vonakodott előrelépni a konföderáció tényleges tető alá hozása irányában, még a világpiaci árnál sokkal olcsóbban szállított orosz földgázért sem nagyon akart fizetni, de a Nyugathoz csak a közelmúltban kezdett közeledni.

A Le Temps című francia újság ezt flörtnek nevezi, az orosz politikusok viszont már-már árulást emlegetnek. Lukasenko kienged néhány politikai foglyot, ígérete ellenére nem ismeri el Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét, kijelenti, hogy „ha nem jön össze a dolog Oroszországgal, másutt keressük majd a boldogulásunkat”. Erre a „másutt” azonnal reagál: az Európai Unió felajánlja, hogy bevonja Belaruszt a partnerségi együttműködésbe, Washington egy magas rangú diplomatát küld Minszkbe a párbeszéd felújítására, Lukasenkót fogadja a pápa. Mire Moszkva kitiltja a belarusz tejet és tejtermékeket.

A következő napon a fehérorosz elnök ismét megesküszik rá, hogy Oroszország örök időkre a legjobb barátjuk marad (a tejimport ismét megindul), a legnagyobb barátságban tárgyal Szocsiban orosz kollégájával, Medvegyevvel, és újra napirendre kerül egy nagyobb orosz dollárhitel.

Ki lesz az elnök?

Az orosz–fehérorosz jó viszony fenntartása – a Belaruszon át Nyugat-Európába vezető kőolaj- és gázvezetékek, az ottani katonai megfigyelőállomások és több más tényező miatt – rendkívül fontos Moszkva számára, mint ahogy Lukasenkónak sem érdeke, hogy komolyan összevesszen a Kremllel. Közben Moszkva állítólag már azt mérlegeli, kit támogasson a 2011-es fehérorosz elnökválasztáson.
Egy mosoly, egy haragszomrád, egy gesztus, egy hitel, kis zsarolás, kis hízelgés, vagyis a Tito teremtette iskola – némileg megváltozott formában és szereplőkkel – a 21. században újra él.