TGM szentül hiszi, hogy demokrata, hiszen Petőfit citálja

Egy korábbi számban Ungvári Tamás említi, hogy Heidegger Hitler mellett érvelt, az öreg Sartre meg a maoizmus mellett. Tehát az amúgy nagynak tartott gondolkodók is képesek más területen furcsán botorkálni. TGM a tiltakozó fenegyerek szerepében konzekvens, és némi elismertséget is szerzett vele. Mert mindig tiltakozik, és mindig vannak, akiknek a „szívéből” szól.

Szentül hiszi, hogy demokrata, hiszen Petőfit citálja. De a periklészi időszak óta a demokrácia az esélyegyenlőség toposza, és a felvilágosodás óta vált az egyenlők többségének akaratává, így a közakarat kifejeződésévé. A demokráciát ezáltal azonosítják a néphatalommal, a népuralommal.

Ezek alapján: ott vannak vezetők és vezetettek. A nép egy szimpla halmaz (a csoporttagok halmaza, tehát mindenki), és ha a hatalommal való kapcsolatban merül fel a nép fogalma, akkor az mindig a vezetetteket jelenti. Ennyiben össze is foglalható a lényeg, és ez jól megmutatja eme demokráciafelfogás ellentmondásosságát: a népuralom során a vezetettek vezetnek.

Ez nem más, mint önirányítás. Kövér paradoxon. És ha a meghatározás ellentmondásos, akkor minden megtörténhet a nagy hangzavarban. Meg is történt, és történik most is, és nemcsak nálunk.

Én, a laikus átlagember az mondom: ha hatalmam van, uralkodom, akkor én irányítok. Az van, amit én akarok. Én érek el változást a másikban (ő fog mást csinálni és/vagy gondolni, mert az is idetartozik).

Maradva a demokráciánál, ezt az egyszerű meghatározást gondolom helyénvalónak: „A demokrata nemcsak a MÁSIK FÉLRE (embertársára) vigyáz, hanem a demokratikus RENDSZERRE is!” Tehát van egy személyes (interperszonális) és egy társadalmi (szociális) vonatkozása.

Persze, ez hajaz a „militáns demokráciára”, mert a demokrata nem vigyázhat a rá nem vigyázó másik félre (mert különben eltapossák). A különbség ekkor csak az közöttük, hogy az egyik el AKARJA taposni a másikat (mert nem akar a másikra vigyázni, tehát „önszántábóli” a taposás), a másik meg KÉNYTELEN eltaposni az erőszakost (ez önvédelem, és nem „önszántábóli” taposás). De ez elvi alapnak édes kevés, mert a nem vigyázó másik fél is előállhat azzal, hogy „ő is csak önvéd”, és ekkor a kör az elmélet körül bezárul, és marad a paradoxonokban való vergődés...

Én a megoldást nem az „önvédelem – akár militáns – ideológiájában” látom. Mert ez csak utólagos, tüneti kezelés. Viszont ha a demokratikus rendszer nem csupán egy jogi képződmény, akkor már a gondolatokra is tud hatni (nemcsak a cselekvésre). A felvilágosodás óta ismerjük ezt a hatást. Ha túl direkt, akkor erőszaknak tartják. Az indirekt esetében meg a tudással bajlódnak, gondolván, „ha azt fogja tudni, amit én, akkor majd azt fogja gondolni, amit én”.

Tehát a demokrácia nem önirányítás. Nem népuralom! De mindenki ezt hiszi! Amíg a személy tud önirányítani (hisz azáltal él), addig a csoport nem tud önirányítani. A vezetettek nem lehetnek vezetők, azok mindig szétválnak. Hiszen külön emberek. Ezért használunk rájuk külön szavakat.

Miért olyan bonyolult, hogy a vezetés-vezetettség nem állapot, hanem funkció? Ezért nem az állapotot kell abajgatni, mert akkor a funkció marad változatlan. A funkció meg ott kezdődik, hogy a demokrata „vigyáz a másik félre”.

A „szép, új világ” nem a három M világa lesz, hanem az egy G-é. A Gondolkodásé. Mert addig csak az van, amit éppen magyaráznak, belénk győzködnek... Pedig nem csak mese, vágyálom a „kecske ÉS káposzta”!

Pósa Gábor
Vállalkozási Akadémia