Született Anakróniában
A közvélemény nagy része és az ilyen eseményekre szakosodott sajtó heteken át lélegzet-visszafojtva leste, mikor születik meg Londonban a királyi trón harmadik számú örököse. A várakozás nem volt hiábavaló, megszületett. KASZA LÁSZLÓ személyes hangvételű jegyzete.
Mindig feltör bennem a republikánus, amikor az angol királyi családban valami történik, és azt a világ odaadó csodálattal figyeli. Legyen az születés, házasság, válás, valamilyen botrány, mindegy. A közvélemény világszerte voyeur módra bámul, csodál, megbeszél, értékel mindent, ami a Buckingham-palota lakóival kapcsolatos. Persze mindenkinek szíve joga azt szeretni, csodálni, akit akar. Joga van izgulni, hogy ma szül-e a vajúdó asszony, vagy csak holnap. Fiú lesz-e a csemete, vagy lány. Találgatni, hogy mi lesz a neve, mindjárt első nap meglátogatja-e a nagyanyja, vagy csak másnap.
Ez azért van – oktatott ki a BBC műsorában megkérdezett, a Buckingham-palota rejtelmeinek, pletykáinak terjesztésére szakosodott szakértő asszony –, „mert ez az angol királyi család egyedülálló a világon, természetes, hogy tagjait a nekik kijáró tisztelet, tiszteletteljes érdeklődés veszi körül”.
Nem mintha ez valakit érdekelne, de azért elmondom: pontosan ezért vagyok én republikánus. Sokmilliomod-magammal nem vagyok hajlandó valakit azért tisztelni, mert oda született, ahova. Nem a konkrét esetről van szó, hiszen mit tehet az a kis poronty a születését körülvevő cirkuszról? A fenomén elgondolkoztató. Az, hogy a szekularizáltnak hitt 21. században „kijár” valakinek a tisztelet azért, mert királyi családba született. Egy olyan családba, amelynek tagjai évtizedek óta szórakoztatják, tartják izgalomban botrányaikkal hálás közönségüket. Egy család, amelynek az év legnagyobb kulturális eseménye az ascoti lóverseny, és zenei kultúrája Elton John nevéhez kötődik. Egy család, amelyben a negyedik számú trónörökös hol náci egyenruhában, hol meztelenül pompázik tisztelőinek társaságában. Egy család, amelyben az első számú trónörökös, a walesi herceg felesége – két gyermek anyja – mikrofonba mondta, hogy évekig viszonya volt a lovászával, és aki a válás után váltott szeretőkkel szerepelt a nyilvánosság előtt, míg végül egy arab milliárdos fiának társaságában autószerencsétlenség áldozata lett. Őket illeti meg világszerte a tisztelet? Az enyém is? Nem. De félreértés ne essék. Pontosan tudom, hogy ilyen esetek számos családban előfordulnak. Sok helyen van fekete bárány, házasságtörő férj, feleség. Csakhogy nekik ezért nem jár kötelező tisztelet. Az illető hölgyet nem tekintik a „szívek királynőjének”, és nem siratja korai halála után tisztelőinek tábora világszerte.
A hangsúly az utolsó szón van: világszerte. Mert az, hogy az angolok ezt így gondolják, a természetükből ered. Ők egyedülállónak tartják – nem mindig alaptalanul – saját magukat, a királyi családot és az államformájukat is. Az ő dolguk. Mint ahogy az is, hogy állampolgáraik adópénzéből évente milliókkal támogatják a világ egyik leggazdagabb családját, hogy annak tagjai időnként megnyissanak egy óvodát, kiállítást, lóversenyt. Mást nem tesznek a társadalomért, az angolok mégis azt gondolják, hogy megérik a pénzüket. De ez megint csak az ő dolguk. Amint az is, hogy eltartanak egy királynőt, akinek legfontosabb politikai feladata választások után a „trónbeszéd” elmondása. Amely egyetlen saját gondolatot nem tartalmaz, hiszen ez a kormányprogram, és az első betűtől az utolsóig a miniszterelnök írta. De nem is a tartalom a fontos, hanem az, hogy az évszázados tradíció így követeli meg. Fő a protokoll, a hagyományok paragrafusokba szedett tisztelete. Mindez az angolok és sokak szerint szerte a világban nem anakronizmus, és pláne nem nevetséges a 21. században, hanem „Verry British”.
A világ számos országa ma is monarchikus államformában működik. Régi a vita, hogy a társadalom számára ez a jobb, vagy a képviseleti demokrácia. De ez külön téma. Mindegyiknek van előnye, hátránya. A monarchia angol változatának támogatói szívesen és joggal emlékeztetnek a képviseleti demokráciák korrupt politikusaira. Szembeállítják ezzel az angol politikai élet tisztaságát, egyes intézményeiknek a szuverenitását, az adminisztráció megvesztegethetetlenségét. Aztán jött tavalyelőtt a Ruprecht Murdoch sajtócézár nevéhez kötődő botrány. Kiderült, hogy az ország tekintélyes lapjainak – mint a The Sun, The World News, The Times – munkatársai ezrek telefonbeszélgetéseit hallgatták le illegálisan, és írták ennek alapján szenzációs riportjaikat. Murdoch munkatársai beépültek a Scotland Yardba is, és megakadályoztak olyan rendőrségi vizsgálatokat, amelyeknek a kimenetele sértette volna főnökük érdekeit.
De a legijesztőbb a sajtóbirodalom és a politika összefonódása volt. Murdoch lapjai hagyományosan a konzervatív kormányokat támogatták. A vizsgálatok szerint a legszorosabb a Murdoch-birodalom és David Cameron kapcsolata volt. A miniszterelnök első szóvivője korábban a sajtócézár munkatársa volt. Maga Cameron pedig a hivatalba lépése utáni első tizenöt hónapban huszonkétszer találkozott Murdochkal vagy vezető munkatársaival.
Nem, ez nem ad okot a köztársaságpártiak kárörömére. Hasonló a képviseleti demokráciákban is előfordul. Éppen ezért az angol botrány aláássa minden politikai rendszer vezetőinek hitelét. Persze elsősorban az angol monarchiáét. De tegyük azonnal hozzá, hogy a Murdoch-botrányt egy liberális napilap, a The Guardian robbantotta ki. A hírek legszéleseb körű terjesztője pedig a közszolgálati (!) BBC volt. Nekem különösen ez utóbbi imponál.
Most, hogy elolvastam a cikket, különös érzés fogott el. Nevetségesnek neveztem, hogy a királynő beszédét a miniszterelnök írja. És nálunk? Áder János nem azt olvassa fel, amit Orbán Viktor „diktál” neki? Orbán nem egy családi dinasztiát alakít ki, amelynek egyes tagjai máris egykori főhercegi kastélyban laknak? Nálunk nincsenek olyan sajtóorgánumok, amelyek érdemesnek tartják azzal foglalkozni, hogyan táncolnak az Orbán lányok? Arra utal mindez, hogy a monarchia felé haladunk? A köztársasági államformát már megszüntettük. Királyjelöltünk is van. Várjuk, hogy befagyjon a Duna.
