Szilveszter után

A csatolt képen egy riadt kutyát láttam. És eszembe jutott az enyém, aki dacára német juhász mivoltának minden szilveszter éjjel remegő csacsifülekkel bemászott a lakás legvédettebb helyére, a fürdőkádba. Volt egy havas január elsejei sétánk, korán reggel, amikor valaki petárdát robbantott mellettünk, és az én – akkor már felnőtt – kutyám elrohant. Szerencsére volt annyi esze, hogy hazafutott, és a kapu előtt várt reszketve. Utána egy napig visszatartotta minden szükségletét, de nem volt hajlandó sétálni jönni. Ő a szerencsések közé tartozott – nem veszett el.

Még az egyébként bátor cicám is szenvedett december 31-én éjjel. A távolabbi „lövésekre” ügyet sem vetett, de a panel között ugyancsak hangos, betiltott, de mégis használt petárdák miatt álló szőrrel, őrültként rohangált a lakásban. Az új év első napját félig kábultan töltötte.

A lengyelek mindig is sokkal komolyabban vették az állatvédelmet, mint mi, magyarok. Emlékszem, a hetvenes években, amikor ez még igazán nem volt divat, ráadásul az ország olyan szegény volt, hogy az állatvédelem támogatására igazán nem jutott, azért mindent megtettek, ami erejükből tellett. Varsóban voltak olyan telek, hogy még egy egyszerű bevásárlás is komoly erőfeszítést igényelt a mínusz 15-20 fokban. Akkor a városi tanács – és nem csupán a lengyel fővárosban – rendeletben szabályozta, hogy a házak pinceablakaiból legalább egyet nyitva kell tartani azért, hogy a kóbor cicáknak legyen hova behúzódniuk.

Komolyan veszik az állatvédelmi törvényeket is – nem egy híradást hallani, amikor állatkínzás miatt ténylegesen letöltendő börtönre ítélnek egy embernek nem nevezhető lényt.

Most is szórakoztak, buliztak, volt trombita, sípszó, tűzijáték és minden – de elsősorban a nagyobb városok főterein, a központi ünnepségeken. Sokan lemondtak az egyébként a lengyeleknél már nálunk régebb óta népszerű hangos durrogtatásokról. Ilyen egy európai gondolkodásmód.