Szemünk előtt az igazság

„Ötven-százezer ember érdeke ma Magyarországon, hogy ez a kormány úgy működjön, ahogy.” Ezt Bárdos-Féltoronyi Miklós, a Brüsszelben élő nemzetközi hírű közgazdász, geopolitológus, a Louvaini Katolikus Egyetem nyugalmazott professzora, számos rangos intézmény vendégtanára mintegy mellékesen mondja a Népszabadságnak adott múlt heti interjújában. Nem fejti ki bővebben, milyen társadalmi csoportra utal, azt sem, hogy nézete szerint miként is működik ez a kormány – mindez nem témája a beszélgetésnek, de nyilvánvaló, hogy a professzor, aki többek között a kelet-közép-európai térség gazdaságával is foglalkozik, nem fogalmaz meg szakmailag megalapozatlan véleményt. Mármost, tömör kijelentő mondata jó néhány logikus kérdést inspirál. Mindenekelőtt: hogyan minősíthető az a politika, amely egy tízmilliós népesség hozzávetőleg mindössze egy százalékának a javát szolgálja? És vajon milyen eszközökkel működteti a rezsimet? Meddig képes elfogadtatni a társadalom széles rétegeivel, hogy polgárainak csupán egy törpe kisebbségét preferálja az állam?

Bárdos-Féltoronyi szerint különbséget kell tenni Orbán Viktor rendszere és beszéde között; noha ő a „próféta”, ám meghatározott érdekcsoportok állnak mögötte. Mint tudjuk, személyes tapasztalatai alapján ugyanezt állítja Ángyán József volt vidékfejlesztési államtitkár, amikor arról beszél, hogy Fidesz-közeli nagybirtokosok kezébe kerülnek a haszonbérletre pályáztatott földek. A posztjáról lelkiismereti okokból lemondott Ángyán tanár úr a múlt héten éppen lapunkban fejtegette szinte valószerűtlen naivitással: ha elbeszélgethetne a miniszterelnökkel, megpróbálná meggyőzni, „rossz az irány, nem az oligarchákkal, hanem az emberekkel kell szövetséget kötnünk”.

Nem tudhatjuk, lesz-e még alkalma Ángyán Józsefnek valaha is találkozni Orbánnal, akivel még a kormányalakítás idején „őszinte, emberi beszélgetést” folytatott az agrárpolitika követendő alapelveiről. De hát mit is felelhetne a kormányfő az exállamtitkár argumentált szemrehányásaira? Az Ángyán által megszerzett adatokat, kivizsgált tényeket eddig senki nem tudta érdemben cáfolni, és mint ő is mondja: „Az igazság az emberek szeme előtt van.” Igen, azoknak a „zembereknek” a szeme előtt, akikre az orbáni retorika folyvást úgy hivatkozik, mint valamennyi kormányzati törekvés kedvezményezettjeire – miközben a gyakorlat fényében egyre világosabb, hogy a „közgépesített” gazdasági holdudvar már nemcsak kizárólagos haszonélvezője, hanem kézben tartója is a politikai hatalomnak.

Csak ez tehette lehetővé a kormány gazdasági praxisát – vagy helyesebb definícióval: azt a káoszt –, amely a matolcsyzmus cégére alatt kialakult. Orbán és köre azért hagyja elszabadulni a nemzetgazdasági miniszter dermesztően mulatságos kommunikációját, hogy míg a nyilvánosság legalábbis még hívő részének figyelmét leköti ez a valóságtól végkép elrugaszkodott mesebeszéd meg persze a lebegtetett IMF-hitelmegállapodás szappanoperája, azalatt a közvagyon politikailag irányított áramlása kevésbé legyen feltűnő. A kaotikus viszonyok, vagyis a napról napra improvizált, egymásnak szüntelenül ellentmondó koncepciók, a piac számára kiszámíthatatlan, ötletszerű intézkedések között annál célratörőbben lavíroznak az úgynevezett nemzeti burzsoázia kiválasztottai. S mivel a cégek jórészt a fogyasztókra és az ügyfelekre hárítják a bankszférára és a szolgáltató multikra kivetett „unortodox” sarcokat, azok legkevésbé a köznépet tehermentesítik. Ez a pénz arra kell, hogy részben a kurzus nagyvállalkozó támogatói, részint az egykulcsos adó által „feltőkésített” felső középosztály jól járjon. És a lyukat, amit Orbánék ezzel a társadalompolitikával a költségvetésen ütnek, legyen mivel betömni.

A louvaini professzor becslése tehát némi korrekcióra szorul: azért százezernél valamivel biztosan nagyobb azoknak a száma, akiknek közvetlen, vagyis anyagi érdekükben áll a rendszer fenntartása. A döntő többség azonban kétségtelenül kárvallottja a jobboldali úzusnak, és ez ma már olyannyira nyilvánvaló, hogy a Fidesz kényszerűen elszánta magát némi hangulatjavításra. Frakciója, nagy dobpergéssel kísérve, háromszázmilliárdos gazdaságélénkítő, illetve növekedésserkentő csomagot alkudott ki a gazdasági tárcával, és Orbán a legutóbbi brüsszeli csúcson mindjárt el is büszkélkedett vele, hogy Magyarország nem vár a ki tudja, mikor megvalósuló uniós plánumokra, hanem már megint megelőzi Európát. Az a csekélység nem zavarta, hogy a hamarjában előkapott tervezetnek nincs a jövő évi büdzsé tervezetében meggyőző fedezete, miáltal a piac máris olyan lazításnak tekinti, amely tovább rontja a befektetési esélyeket. Nem utolsósorban pedig kockára teszi a valutaalappal nemsokára talán mégiscsak megkezdődő, amúgy sem könnyű tárgyalások sikerét – az IMF ugyanis aligha fogadja majd el az olyan trükköket, amilyen például a Nemzeti Bankra kiterjesztett tranzakciós adó. Ez ugyanis virtuális pénz, hiszen a kormánynak a következő évben szabályszerűen vissza kell pótolnia.

Két év elteltével az alapjaiban torz politika svindlijei végképp kimerültek.