Susan Faludi: Szüneteltetik az oknyomozó újságírást

Kislány kora óta foglalkoztatja a nemi szerepek kutatása, a feminizmus. Miért?

New Yorkban nőttem fel, olyan környezetben, ahol rengeteg képzett, művelt nő ült otthon. Csak a családnak éltek, nem használták a tudást, amelyet az egyetemen szereztek. Bár nők és férfiak együtt próbáltak boldogulni, senkinek sem lehetett jó, hogy beleszorultak a tradicionális nemi szerepekbe. A hatvanas évek végén válságba került a család Amerikában, és ez – meglepő módon – együtt járt a háborúellenes mozgalmakkal.

Mi itt az összefüggés?

A béketüntetéseken sok olyan fiatal nő vett részt, aki itt szembesült a ténnyel: a hétköznapokban a háborút pártoló férfiakat szolgálják. A férfiak pedig azt szerették volna, ha a nők továbbra is tálcán hozzák be nekik a kávét.

Első könyvében, a Backlashben arról ír: „Be nem vallott nőellenes akciók zajlanak Amerikában.”

A nyolcvanas években megjelent egy cikk arról, hogy Amerikában hatalmas a férfihiány. A Newsweek odáig ment, hogy az egyedülálló nők körében gyakoribbak a mentális problémák, sőt, biológiailag még terméketlenebbek is, mint a férjes asszonyok. Elterjedt, hogy a nők, akik elmúltak harmincévesek, s eddig a karrierépítéssel telt az életük, jobban ki vannak téve az erőszak veszélyének, mint amekkora esélyük a családalapításra van. Kíváncsi voltam, helytállóak-e ezek az állítások. A statisztikai hivataltól és kutatásaimból megtudtam: nem a férfiak vannak kevesebben, hanem a nők. Gyanakodni kezdtem. Kiderült, hogy a média hazudott, hamis adatokkal traktálta a közvéleményt.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadás után megjelentek olyan állítások, hogy a terroristák voltaképp az „amerikai családot” támadták. A gyenge nők tehát védelemre szorulnak.

Valóban. A média a férfiakat „háborús erőként” akarta láttatni, s a nők számára kimondatlanul is az volt a „parancs”, hogy tekintettel a rendkívüli helyzetre, vonuljanak vissza a családanya szerepébe. Ezt úgy is indokolták, hogy a támadást olyan (muszlim) férfiak követték el, akik gyanakvással nézik a nők szabadságát.

A muszlim világban ez tán igaz is lenne. A sajtó tehát igazolva látta, amit évtizedekkel korábban jósolt?

A célpontok nem az amerikai otthonok voltak. A támadás katonai, politikai és gazdasági objektumok ellen irányult. Szerintem nem volt ésszerű a média válasza a terrorra.

Pedig a híradások szerint a terrortámadás után az új „amerikai álom”, hogy több házasság köttessen, megvalósult. The Terror Dream című könyvében ön ezt akarja cáfolni.

Mert bebizonyosodott, hogy nem nőtt a házassági hajlandóság. Ugyanebben az időben a nőket lényegében kiszorították a médiából. A feminista álláspont szinte eltűnt. Jelezték: nőknek nincs helyük a politikában, a közéletben. Elhibázottnak tartom a terrorcselekményre adott amerikai választ is, ugyanis a háború miatt keveredett országunk olyan szégyenletes helyzetbe, mint az iraki foglyok állatias megkínzása.

Egyik kritikusa, a szintén nő Michiko Kakutani keményen szembefordult önnel. Az elnökjelöltségre aspiráló Hillary Clintonra hivatkozva írta: a nők hangja korántsem tűnt el a közéletből.

Pedig önálló gondolkodású, független nőként aligha lehet érvényesülni. A nőket, akik felemelték a hangjukat az iraki bevonulás ellen, lejáratták, „gonosz és rossz anyáknak” állítva be őket. A feministákat pedig egyenesen azzal vádolták: gyengítik a harci szellemet, sőt, a muszlimokkal kollaborálnak. Susan Sontang szerintük erkölcsileg zavarodott, Barbara Kingsolvert, aki arról cikkezett, hogy az amerikai zászlónak a könyörületességet kell szimbolizálnia, meghurcolták. A Wall Street Journal kiforgatta szavait. Azt írta: Barbara szerint az amerikai lobogó a könyörtelenség jelképe. S végül Hillarynak sem sikerült célját elérni: megszerezni az elnökjelöltséget.

Tegyük hozzá: demokratikus küzdelemben veszített. Miközben mindkét demokrata jelölt – Obama és az egykori first lady – kampányában elutasította a háborút. Mellesleg az afroamerikaiak is „elnyomott kisebbségnek” számítanak. Obama kerekedett felül.

Nemcsak a háborúból van elegük a választóknak, hiszen kiderült, hogy még egy közönséges hurrikánnal, a Kathrinával szemben is tehetetlen a kormányzat. Ráébredtek: a harcos attitűd, amit Bush politikája jelent, zsákutca. De nem merem határozottan állítani, hogy John McCainnel szemben Obama nyeri az elnökválasztást. Túl sok csalódás ért már korábban. De ha Obama nyer, átalakulhat az elnöki intézmény. Ő elutasítja a hagyományos férfiszerep sztereotípiáit, amelyekkel a korábbi elnökök éltek. Obama nem militarista. Még csak nem is vadászik. Békepárti. Ezek a szememben feminim vonások. Végső soron elképzelhető, hogy Obama jobban át tudja formálni a „harcos” elnöki karaktert, mint egy nő, aki kompenzálni akar, és határozott próbál lenni.

A feminizmus a hatvanas években nyert teret az amerikai újságírásban. Ön oknyomozó munkájáért kapott Pulitzer-díjat.

A folyamatos kérdezés, a kritikus szemlélet a demokrácia lényege. De ehhez nélkülözhetetlen az értelmiség közreműködése és a művelt polgárság is, különben informálatlan, manipulálható tömeggel állunk szemben. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején az oknyomozó újságírásnak fontos szerepe volt abban, hogy a háború véget érjen, és a lehallgatási botrányba keveredett Nixon elnök megbukjon. Mégis úgy látom: Amerikában hanyatlik az újságírás. Az oknyomozás műfaját szinte kizárják a zsurnalisztikából. A Washington Post szünetelteti a műfajt. Virágzanak a bulvártémák. A média egyfajta nyugtató lett: azt nyújtja, amire az olvasó vágyik. És az olvasó szórakozni akar. A New York Times még úgy-ahogy talpon van. De a többi... Egyre kevesebb a jó újságíró, és mind többet dolgoztatják őket. Idejük, energiájuk sem marad alapos, tényfeltáró munkára.

Ez játszhatott szerepet abban, hogy amikor 2006 őszén a pesti tüntetők a köztévében tomboltak, a CNN és más hírcsatornák néhány vágóképe nyomán úgy hihette a világ: Magyarország lángokban áll?

Az amerikai médiának ma már nincs olyan tájékozott tudósítói hálózata, mint korábban. Az egyes régiókban működő riporterek nem ismerik igazán a terepet. Semmit sem tudnak az országok történelméről, nem beszélik a nyelvet. Képtelenek értelmezni a történéseket. Egy ilyen eseménnyel kapcsolatban a legfontosabb teendőnk az lenne, hogy megértsük: milyen társadalmi és gazdasági okok motiválják a szélsőségeseket.