Séták az Örök örökségében 6.

Mert egy szerelmespárnak legalább olyan fontos elmennie a Santa Maria in Cosmedin görög-katolikus templomhoz, mint a Trevi-kúthoz. Ugyanis ennek előterében van a komor „Igazság szája” (Bocca della Veritá). Ítt vallunk szerelmet egymásnak és ha hazudunk, azt a kezünk bánja, mert eskünk közben ujjainkat a kőszájba kell dugni. Örömmel számolhatok be róla, hogy minden ujjunk épségben maradt, bár a száj fogatlan volt. Még egy-egy pillantást vetünk Marcellus színházára, a Vesta-szüzek templomára, aztán átmenekülünk az Isola Tiberinára, és egy kis bárban várjuk az eső végét. Hűségünk megjutalmazódik, mert mire eltüntetjük a cappuccinót és a cornettót, ki is süt a nap és többet már nem hagy el minket ittlétünk alatt.

A szigeten Párom izgalomba jön a násztáncot járó sirályok, varjak láttán. Percekig lopakodik feléjük egyre közelebb és közelebb, hogy a legjobb pillanatot kapja el. Közben feltűnnek ismeretlen vízi madarak is. A folyó közepén álló híd peremén egy varjú olyan mozdulatlanul áll, hogy azt hiszem: ő is kőből van. Ez a híd, amelyen egy római legenda szerint egy egymástól eltiltott szerelmespár találkozott, és amikor az ellenséges családok mindkét partról rájuk akartak rontani, a hídfők leomlottak és a szerelmesek egymáséi lehettek a folyó felett az idők végezetéig. Ezen a béke szigetén áll a Fatebenefratelli, azaz a „Tegyetek jót, testvérek” gyógyító rend legrégibb kórháza is.

És hogy megváltozott a folyó egyetlen nap alatt! A lustán csordogáló kis érből rohanó szürke ár lett, amely mindent elsodor, ami az útjába kerül! Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy a nagy Homo Sapiens milyen esendő tud lenni még mindig az elemekkel szemben. Akkor még nem tudtuk, hogy hamarosan kitör az Etna és földrengés-sorozat sújtja Kelet-Itáliát…

Néhány lépés és előttünk a Trastevere, most nappali fényében. Bár nem vagyok híve túlságosan annak, hogy fényképezzenek, azért Gioacchino Belli szobra mellé odaállok. Ő még kőbe vésve is elegánsabb, mint én.

Behatolunk a kis utcákba, nem is nézzük az irányt, csodás ez a nagy útvesztő, a zölddel benőtt házakkal, a sok-sok színes virággal, az ódon szagot árasztó kövekkel, amelyeket az eső utáni nap még patinásabbá tesz. Egy okkersárga házon kék ruhás Szűz Mária-kép, alatta dekorációnak színes törülközők és gatyák, ahogyan a neorealizmus nagykönyvében meg van írva. Vele szemben a La Canonica étterem, amelyben a tengeri specialitásokat támadjuk meg, ha már a tengerig kimenni nincs időnk: morzsás, paradicsomos, marinírozott kagylók, és szokásos zöldséget telítenek el minket, sült tengeri tálunkon rákok, calamarik, kis polipok sorakoznak, párolt spenóttal.

Egy ilyen lakoma után jól esik hegyet, illetve dombot mászni: irány a Gianicolo, tisztelet Garibaldinak, Róma elfoglalóinak, előttünk hever egész Róma a Szent Péter bazilikától Caracalla termáiig, legszívesebben megcirógatnánk minden fát, olyanok a platánok, a pineák, mintha élő oszlopcsarnokok, díszsorfalak lennének. Még megvan az utcai bábszínház, de hét közben előadás-szünet van - pedig megnézném ma is, mint közel negyven évvel korábban Pulcinella, Arlecchino és az Ördög komédiázását – most is várnak az utasokra a parányi pónilovak, belőlük sajnos már kinőttem. Párom némi aggodalmat okoz nekem, mert szokásos repülő kedvében egy kőpárkányon egyensúlyoz és csak külön kérésemre jön le onnan – alatta legalább 20 méteres mélység! Inkább megörökíti a lovascsendőröket, akik megpróbálnak olyan délcegnek látszani, mint a Vörösinges Honalapító, de legalább annyira, mint Vittorio Gassman.

Lassan visszaereszkedünk a Trastevere utcácskáiba: misét ígértem Szerelmemnek a Santa Maria in Trastevere bizánci mozaikokkal ékesített templomában. Sajnos a pap kissé ledarálja a szertartást. Előtte mesés fahéjas és tejszínes fagyit eszünk, utána óriási narancsléval vigasztalódunk. A legszebb kép lenne Páromról: fekete hajában piros leánder – minden nap lopok neki egy virágot valahol – előtte pedig egy hosszú, elegáns üvegpohár a nemes nedűvel. Sajnos túl közelről fényképeztem és kissé homályos lett. De a lelkemben megőriztem a képet.

Esteledik: nyílnak a kis utcai galériák. Egy kócos festőtől veszünk is egy igazi trasteverei hangulatot árasztó festményt. Ha minden kötél szakad, majd majd belépünk ebbe a képbe, és eltűnünk benne, mint egykor a japán mester, Hokuszai. A kerület múzeumában Beatles-kiállításra térünk be. Negyven esztendős képek, plakátok, egy életérzés, ami kitörölhetetlenül bennünk marad, miként a hangok és a dalok is. Az egyik mellékutcában magyar feliratra figyelünk fel: Hajrá Fradika! Középkorú férfi koldul. Dolgozni jött ki még a 80-as években, de megrokkant, immár 11 éve él az emberek könyörületéből. Beatrice nevű kutyája a Juventust reklámozza. Hobo mondja a Csavargók Tízparancsolatában, hogy „minden városban adj pénzt egy koldusnak”. Mi őt választottuk.

Még eltöltünk egy görbe estét Francescóval, stílszerűen a La Francesca nevű étteremben, ahol szintén törzsvendégként fogadják őt. A közeli Ponte Sistón melankolikus férfi szaxofonozik, vele szemben hasonlóan szomorkás lány támasztja a korlátot, de egyikük sem akar leugrani a hídról. Egy harsány pár is feltűnik, mindenféle vakarcs kutyákkal, valahol a polgárpukkasztó punkok és a deklasszált előkelőségek között. Az étteremben szarvasgombás tésztával, roston báránycombbal, rákkal és articsókával múlatjuk saját múlandóságunkat az Örök Város éjszakájában. Valahogy még éjjel sem barátságtalan itt.