Séták az örök örökségében 5.

Verőfény fogadja újabb vállalkozásunkat: elindulunk a Városon kívülre. Ultra muros.

De előbb még Caracalla végtelennek tűnő termái erősítik kábulat-érzésünket. A vöröses-barna kövek és a határtalan zöld ligetek tökéletes harmóniája – ezzel aztán el lehetett kápráztatni a szórakozni vágyó népet. Itt, a hatalmas falak tövében díszleteket sem kell felállítani, hogy az ember átélje egy opera mesevilágát. Nem véletlen, hogy Pavarotti és Domingo idehozták a gyógyuló Carrerast az 1990-es futball-világbajnokság idején az első „három tenor”-koncertre. A nagyság úgy is árad, hogy kincseit, márványait, medencéit, mozaikjaik széthordták a papok. V. Pál ebből építette fel a Farnese-palotát, innen vannak az előtte álló szökőkutak is. Nekünk arany és drágakő helyett elég néhány finom gyantaillatú fenyőtoboz a pinétákról. Szépen alakul otthonra tervezett asztali csendéletünk, római levelekből, gallyakből, termésekből.

Akár órákig elidőzhetnénk itt, bámulva az eget, élvezve a kövek csendjét, de vár minket a Szent Sebestyén-kapun túli, több ezer éves mitikus út, az égig érő fák szegélyezte Via Appia Antica, amelyet egykor római hadak, legyőzött rabszolgák tapostak, amelynek szélén feszítette keresztre Crassus Spartacus seregének elfogott harcosait. (Spartacust nem, ő elesett a csatamezőn, az csak Kubrick filmjének a vége). Járda már Appius idejében sem volt, most sincsen, igaz, akkor nem száguldoztak két irányban autók, időnként hármas előzésekkel.

Így érünk a Domine Quo Vadis kápolnához. Krisztus lábnyomai egy márványkőben. Itt látta meg őt Péter, amikor a Megváltó Rómába indult, hogy újra megfeszíttessék és a Kőszikla, akire a Názáreti egyházát akarta építeni, itt szégyellte el magát megfutamodásától. Néhány szemérmes freskó az egyszerű, szürke falú templomban, amely természetesen keresztútnál áll. Itt minden arról szól, amiről a Hitnek szólnia kell. Páromat magára hagyom imáival, én ösztönös sorokat írok noteszomba, neki, Péternek és Johnnak. Annak az embernek, aki egyszer azt találta mondani: népszerűbbek vagyunk Jézus Krisztusnál.

„onnan jöttem Uram
ahol még vissza-visszanéz
a gyűlölet

onnan jöttem Uram
ahol gyolcsba tekerik gyenge
gyászzenémet

onnan jöttem Uram
ahol Életfát tüzelnek a
fázó szerelmesek

onnan jöttem Uram
ahol rozsdás oltáron vérét veszik
a békének

onnan jöttem Uram
ahol árnyékot vetnek a kockázó
keresztek
onnan jöttem Uram
ahol golyó ütött szememre
szégyenbélyeget

onnak jöttem Uram
ahol mérgező bombákkal verték át
repülő testemet

onnan jönnék Uram
hol gyarlók vesznek szájukra
szent neveket

onnan jönnék Uram
hol templomot emelnek a
képzeletnek

onnan jönnék Uram
hol gyermeket nemzenék egy
Asszony lelkének”

Mielőtt kilépünk a kapun, kapok a Lánytól egy keresztjelet a homlokomra. A Szeretet keresztjét. Ami azért Lennonnak is szólt, aki nem hitt sem egyházban, sem mennyországban, csak a Szeretet és a Béke örök erejében. Egy ösztönös és megismételhetetlen mozdulat Szerelmemtől.

Ő e sorokat írta:

„ahol az út elágazik
ott döntened kell
ahol választani kell
ott eltévedhetsz
ahol kézen fognak
oda visszatérhetsz
ahol megszólítanak
ott letérdelhetsz
ahol márvány töri a térded
ahol kő hűvösre dermeszti a véred
ahol a belésüppedt lábnyom
ott a te lenyomatod

ahol lent is fent van
ott szó nem szállt hiába
ahol a homlokodra rajzolom
ott nem kell kimondanod

ahová tartasz
oda tartok”

Zarándokútunk pedig folytatódik, egészen Szent Sebestyén katakombájáig. Közben az eső is lassan elered, de nem adjuk fel. Csak csoportosan lehet lemenni a félelmetes útvesztőbe, ahol Péter és Pál terjesztették a Hal jegyében a keresztény hitet (ahogyan a modern ember a Quo Vadis? könyv- és filmváltozatából ismerheti). Eredetileg azt ígérték, hogy egy öreg szerzetes vezeti le a látogatókat fáklyával, végül egy fiatal idegenvezetőnő kalauzol minket zseblámpával, a bezártság-érzés azonban így is ránk borul.

Ez a vidék nemcsak őskeresztény mártírok hűségéről szól. Alig fél kilométerre innen áll a Fosse Ardeatine-emlékmű. Monumentális szobor a bejáratnál, amit az esős szürkeség még komorabbá tesz, a kőemberek olyanok, mintha Rodin Calais-i polgárai kaptak volna egy kis szocreál beütést. Belül csupasz barlangfalak, a „szabadság szomjáról” szóló felirat, de a börtönt jelző, drótokból csavart emlékműhöz fogható hideglelést eddig csak a párizsi deportáltak emlékműve okozott. Róma, nyílt város, ugye látták? Anna Magnani és Aldo Fabrizi, a nagy bohóc, aki megrendítő volt az áldozatokhoz csatlakozó pap szerepében. Itt szó sincs arról, hogy az ellenállást, az antifasiszta harcot átértelmezte volna a napi politika.

Mire visszaérünk a Városba, a Porta Ostienséhez, Róma egyetlen piramisához, már szakad az eső. Még szerencse, hogy az Urbsban legalább 100 méterenként van egy bár vagy egy étkező. Most egy rosticceriát célzunk be, hiszen aznap még nem ettünk, pedig már délután 5 óra van. Gombás, illetve krumplis-bazsalikomos pizzát eszünk, majd jöhet a rozmaringos római csirke, a spezzatina, zöldborsóval és paradicsommal. Kenyér helyett olajos-fokhagymás fehér pizzát kapunk, talán elég lesz aznapra. A rádióban Celentano énekel, az ásványvíz neve Primavera dei Popoli – azaz a Népek Tavasza. Melyikre gondoltak a sok közül?
Az eső vigasztalanul esik, várunk és az arcokat figyeljük. Az egyik asztalnál három arab fiú két olasz lánnyal habzsolja a giroszt, mert az is van. A másiknál egy magas, vékony, szőke, agresszív nő, kicsiny nyiszlett, slemil-szerű férfival és csendes gyerekkel. Párom szerint lehetetlen, hogy egy család legyenek. Ugyan, miért is ne?

Végül megunjuk a várakozást. A felszolgálónőtől kapunk egy-egy műanyag zacskót a fejünkre és a buszmegállóig hasunkat fogjuk a nevetéstől, egymásra nézve. Pedig az eső láttán gomba módra nőttek ki a földből az esernyő-zúgárusok. Hiába, errefelé a génekben él az üzleti szellem. Az utolsó villamosnál egy perui nő szán meg minket, és hív be az ernyője alá. Öntöttürge-effektus, de a kedvünk töretlen.