Se atomfegyver, se NATO-tagság

Ezek a kérdések nem véletlenül vetődnek fel éppen most. Tizenöt éve annak, hogy az EBEÉ több szempontból is különlegesen fontos (az EBESZ megalakulását is kimondó) 9. csúcstalálkozója keretében megszületett a Budapesti Memorandum, amellyel Ukrajna lemondott atomfegyvereiről. Ennek a nemzetközi jogi okmánynak a hatálya a napokban jár le. Érthető, hogy Kijevben nemzetközi tanácskozást tartottak a témában, és hasonlót hívtak össze Budapestre is december 21-re. Ezeken előkerülnek az atomhatalmi státust ellenzők és támogatók érvei egyaránt.

Ukrajna, amikor lemondott a területén lévő atomfegyverek fölötti rendelkezésről, tulajdonképpen nem gesztust gyakorolt, hanem megtette a helyzetéből, lehetőségeiből adódó, választott útjával egybevágó egyetlen logikus lépést. A Szovjetunió felbomlásával az ország egyszerűen birtokosává vált az atomfegyvereknek, nem kidolgozója, fenntartója volt azoknak. Elméletileg sem tudta volna használni ezeket az eszközöket, a fenntartásukra, fejlesztésükre, hadrendben tartásukra pedig egyszerűen nem volt pénz és eszköz. Mindehhez járult az az erős külső nyomás, amely az atomfegyvermentes státus vállalása érdekében az országra nehezedett – írja M. Lengyel László, az MTI munkatársa.

Attól, hogy Kijevnek aligha volt más választása, mint a Budapesti Memorandum aláírása, még lehettek és vannak reális biztonsági igényei. Most, hogy a dokumentumban foglalt vállalásokat akár felül is vizsgálhatná, arra is kíváncsi, hogy korábbi elvárásai mennyiben valósultak meg, illetve hogy a nemzetközi közösség hogyan értékeli őket.

Az ukrán vállalásnak szavatoló hatalma volt az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Oroszország. Minden jel arra utal, hogy miközben az ukrán vállalást precízen kidolgozták, a garantálók kötelezettségei nem voltak ennyire egyértelműek, ezért Kijev elvárásai is az ország helyzetének függvényében változtak. A dél-oszétiai háborúra utalva például Ukrajna úgy tette fel a kérdést: ha tankok vonulnak fel egy ország területén, milyen biztonságról lehet szó? De érzékenyen érintették az országot a "gázháborúk", a gazdaságára kiható tej-, vaj- és húscsaták, vagy éppen az érdekérvényesítés szempontjából fontos információs összecsapások. Az orosz flotta krími támaszpontjának fenntartását pedig egyenesen destabilizáló tényezőként említik. Kijev tehát úgy gondolja: nem kapott valódi, működő biztonsági garanciákat.

Kevésbé egyértelmű a garantálók álláspontja. Moszkva arra számított, hogy Ukrajna, tekintettel a történelmi és gazdasági szálakra, ha nem is engedelmes, de hű szövetségese lesz, belül marad az orosz érdekkörön. Magát az ukrán vállalást szükségszerűnek tekintette. Orosz elemzői körökben néha még az ukrán lépés kivételességét is megkérdőjelezik, arra hivatkozva, hogy a maga idejében az egykori Jugoszlávia, továbbá Svédország, Dél-Afrika és Brazília is képes lett volna atomfegyvert előállítani, mégsem tette. Valójában Ukrajna volt az első, amely nem a lehetőségről, hanem fizikailag birtokolt nukleáris készletről mondott le, és csak Kazahsztán, illetve Fehéroroszország került vele egy sorba.

Az Egyesült Államok figyelemmel kíséri az ukrán külpolitika törekvéseinek alakulását, tudomásul veszi, hogy hivatalosan az ország célja mindvégig a NATO-ba való belépés volt, de ez irányban nem tett egyértelmű és határozott támogató lépéseket. Közelíteni, de egyelőre kivárni – így fogalmazható meg Washington álláspontja. Fontos számára, hogy Ukrajna ne a Moszkva által irányított Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetét (ODKB) erősítse.

Ukrajna biztonságának megszilárdítása sokban magán Ukrajnán múlik. A fiatal állam társadalmi, gazdasági, szociális szerkezete egyelőre nagyon bizonytalan. Érzelmileg, gondolatilag a lakosság egyaránt örököse a szovjet honvédő háború hőseinek és a kommunizmussal szembeszálló nemzeti-hazafias, olykor nyíltan nacionalista, akár kollaboráns erőknek. A gazdaság működésében mutatkozó egyenetlenségeken túl etnikai, szociális és politikai szembenállás is terheli az ukrán társadalmat. A politikai vezetés mozgástere ezért erősen behatárolt, miközben maga is nagyon megosztott.

Hasonló gondok még a legstabilabb szomszédait, Magyarországot, Lengyelországot, még inkább Szlovákiát, Romániát és Oroszországot is jellemzik, Moldova és Fehéroroszország helyzete pedig még bonyolultabb. Ebben a közegben érthető, hogy Kijev a térségen túlra tekint: vagy egy új, megerősített kollektív európai biztonsági rendszert szeretne, vagy az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez kíván csatlakozni.

Az elsőnek ma kevés esélye van, a második éppen jelen állapotában nem látná szívesen Ukrajnát teljes jogú tagként. Közben Kijev tudatában van annak, hogy gazdasági és biztonsági jellegű ütközései a jövőben is lesznek Moszkvával. Ráadásul Oroszország gyakorta tekint úgy az ukrajnai belső folyamatokra, mintha azok valamilyen ellene irányuló külső mesterkedés következményei volnának.

Mindezt figyelembe véve Ukrajna nem lehet elégedett a Budapesti Memorandum nyomán kialakult biztonsági helyzetével. Ez viszont nem jelenti azt, hogy valamiféle nosztalgiát kellene éreznie a valójában sohasem volt (vagy legfeljebb félig volt) atomhatalmi státusa iránt. Még kevésbé gondolhat arra, hogy ezt újra létrehozza. Valójában nem marad más útja, mint a számára leginkább elérhető, működő és hatékony biztonsági rendszerhez, a NATO-hoz csatlakozni, de egyáltalán nem mindegy, hogy maga mit szándékozik és mit tud megtenni ennek érdekében.