Schuman Európáról
1963. szeptember 4-én évek óta tartó súlyos betegség után távozott az élők sorából Robert Schuman egykori francia miniszterelnök, sokszoros külügyminiszter. Nem sokkal később egy beszédeit, cikkeit tartalmazó könyv is megjelent, amelynek létrejöttében nem csekély szerepe volt egy Párizsba szakadt magyar újságírónak. A korabeli eseményekre ő emlékezik most: THOMAS SCHREIBER.
Robert Schuman halálának ötvenedik évfordulóján, múlt szerdán a Quai d’Orsay dísztermében Thierry Repentin, a kormány európai ügyekkel foglalkozó minisztere a párizsi diplomáciai testület számos tagja, valamint vezető politikai személyiség jelenlétében méltatta „az egyesült Európa alapító atyjának” érdemeit.
A parlamenti életben és nemzetközi diplomáciában eltöltött negyven év után a köztiszteletben álló Schuman egészségi állapotának gyors romlása miatt 1960-ban a politikai aktivitástól való teljes visszavonulásra kényszerült. A kelet-franciaországi scy-chazelles-i magányában újraolvasta feljegyzéseit és különféle írásait, de nem volt ereje, hogy valamilyen formában feldolgozza őket. A nagybeteg államférfi utolsó kabinetfőnökére bízta a terjedelmes anyag őrizetét. Ez tudomásunk szerint 1963 elején történt, akkor, amikor az Élysée-palotában De Gaulle tábornok és Adenauer kancellár aláírta a francia–német szerződést. Ennek létrejöttében a távol lévő Schuman óriási szerepet játszott, akit azonban az Ötödik Köztársaság első elnöke enyhén szólva nemigen kedvelt, és ezt minden alkalommal éreztette...
Tehát 1963 elején vagyunk. Akkoriban a francia állami rádió központi szerkesztőségében dolgozom, mellette a Le Monde-nak, valamint egy Genfben megjelenő diplomáciai folyóiratnak küldök anyagot. Ez utóbbi a Nagel Kiadó tulajdona, amelynek igazgatója a magyar származású Louis Nagel, aki a harmincas években Budapesten megalapította a Gondolat című ismert baloldali folyóiratot. A háború elején Dél-Franciaországba menekült, és 1945 után Párizsban, majd Genfben Európa egyik legnagyobb könyvkiadója lett. Itt indultak a később fogalommá vált irodalmi, művészeti, politikai, filozófiai tárgyú sorozatai és mindenekelőtt a híres piros borítójú útikönyvek. Gondozásában jelent meg számos francia és nem francia vezető politikus emlékirata, Robert Schuman is szűk baráti köréhez tartozott.
Ezt természetesen jól tudta Henry Beyer, a már súlyos beteg Schuman utolsó kabinetfőnöke és bizalmasa. Kapcsolatba lépett Nagellel, és felajánlotta a rendezetlen anyagot, amely Schuman több száz parlamenti beszédét, újságcikkeit, rádióban elhangzott nyilatkozatait tartalmazta, helyenként egy-egy ceruzával írt kusza jegyzettel – ezek nyilvánvalóan az utóbbi hónapokban készülhettek.
Az előbbiekről halvány fogalmam sem volt, amikor a kiadó irodájában találkoztam az előbb említett Beyer úrral, és Nagel elmagyarázta, miért van szüksége egy magamfajta fiatal újságíróra. „Nos – folytatta magyarul, és rámutatott a hatalmas íróasztalán lévő ládikókra –, azt várom tőled, hogy ebből a terjedelmes anyagból állíts össze egy kis kötetet, amely kizárólagosan az Európára vonatkozó schumani kitételeket, eszmefuttatásokat, gondolatokat tartalmazza, személyes kommentár nélkül. Ez különleges politikai csemege és jó üzlet.”
Noha a párizsi egyetemi tanulmányaim során a francia belpolitika történetét is megismerhettem – persze újságírói munkámban elsősorban Európa vasfüggöny mögötti keleti része érdekelt –, nem volt egyszerű kapásból „schumanológussá” válnom. Másnap hozzáláttam, néhány hét alatt minden anyagot elolvastam, a ládákból kiásott anyagokat ollóztam, papírlapokra ragasztottam, rendszereztem. A lényeg az volt, hogy ne legyenek ismétlések, és kizárólagosan Schumantól származó anyagot tartalmazzon a kézirat. Az elkészült fejezeteket jobb híján telexen küldtem Genfbe, a kiadó központjába, már amikor a telex működött...
Augusztus második felében Robert Schuman állapota válságosra fordult. Louis Nagel, aki a Figaro igazgatóságának több tagját is jól ismerte, elérte, hogy a napilap a Schuman-könyv szeptember 25-ére tervezett megjelenése előtt exkluzív részleteket közöljön belőle.
1963. szeptember 4-én reggel 9 óra 30 perckor „az egyesült Európa alapító atyja” átköltözött a túlvilágra.
Szeptember 9-én és 10-én, a temetés napján és másnap a Le Figaro egy-egy teljes oldalon közölte a Nagel Kiadótól kapott kéziratból a még nyomdába sem került kötet negyedik és ötödik fejezetét. Napjainkig aktuálisak, amit e két fejezet címe is tanúsít: „Európát felépíteni Németország nélkül, akárcsak Franciaország nélkül lehetetlen lenne” és „Anglia csak a körülmények nyomására fogja elfogadni, hogy integrálódjék Európába”.
Robert Schuman egyetlen saját kötete – az is posztumusz – rendkívül kedvező fogadtatásban részesült Franciaországban és külföldön. 1963 óta az eddig megjelent öt francia kiadás bevezetőjének szerzője kivétel nélkül ismert politikai személyiség; hasonló a helyzet a fordításokkal. A franciát először a német követte Adenauer kancellár rendkívül meleg hangú írásával. Valamennyi fordítást (beleértve a japánt, spanyolt, olaszt, lengyelt, nem feledkezvén el a két kiadásban megjelent magyarról, a második Mádl Ferenc akkori köztársasági elnök előszavával) tekintélyes államférfi ajánlotta az olvasók figyelmébe.
1963 óta politikai körökben és a sajtóban ismételten szó esik Robert Schuman egyetlen könyvéről, amelyet igen sokan – így éppen múlt szerdán a Quai d’Orsay-n rendezett megemlékezésen felszólalók – „a nagy európai államférfi politikai végrendeletének” neveznek.
Könnyen elképzelhető okokból ezzel tökéletesen egyetértek...
