Sarkozy vagy Hollande: az itt a kérdés

Sarkozy február 15-én, az elnökségre pályázók közül utolsónak jelentette be hivatalosan,
hogy ringbe száll második mandátumáért. A régóta esedékes, és tábora által türelmetlenül várt nyilatkozat, sőt a bejelentést követő két tízezres nagyságú elnöki kampánygyűlés sikere sem hozott látványos fordulatot az ellenzéki szocialisták (PS) és a kormányzó jobboldali tábor kandidátusának erőviszonyában.

Az Ipsos intézet február 17-18-án végzett felmérésében egyetlen százalékkal sem növekedett a Sarkozyt favorizálók tábora: az első fordulóban Hollande 32 százalékkal kerülne a lista élére, a leköszönő elnök pedig 25 százalékkal szerezné meg a második helyet, a májusi döntőt pedig toronymagasan (59:41 arányban) nyerné a baloldali jelölt. (Az Ipsos tíz nappal korábban ugyanezt az arányt mérte.) Ugyanebben az időszakban két másik intézetnél (Opinionway és CSA) az első fordulóban jóval kisebb a távolság Hollande és Sarkozy között (29/27, illetve 28/27 százalék), a második fordulóban azonban mind a két vizsgálat szerint 56:44 arányban kényelmesen győzne az elnök baloldali kihívója.

Sarkozy nehéz feladat előtt áll, jelentős hátrányt kell ledolgoznia viszonylag rövid idő alatt. Ellenfele gyakorlatilag fél éve kampányol, mióta nagy médiaérdeklődés és kivételes állampolgári aktivitás közepette október végén megnyerte a szocialista párt kétfordulós, amerikai mintájú elnökjelölő előválasztását. A PS hagyományteremtő újítása hárommillió franciát mozgatott meg, ennyien fizették be a párt kasszájába azt a jelképes – egy eurós – „belépődíjat”, amellyel jogot szereztek a voksolásra az előválasztáson. Októberi győzelme után Hollande népszerűsége 56-58 százalékon állt, Sarkozyről a szavazók 35 százaléka fogalmazott meg pozitív véleményt.

Az Ipsos februári vizsgálatában a megkérdezettek 57 százaléka nyilatkozott arról, hogy már megvan a végleges jelöltje az első fordulóra, s a válaszadók 75 százaléka döntötte el, melyik oldal jelöltjére adja szavazatát a második menetben. Sokat elárul a közhangulatról, hogy a felmérés résztvevőinek 39 százaléka szerint Hollande lesz a győztes, 30 százalék arra tippel, hogy Sarkozy lesz a befutó, míg egy másik megközelítésben 30 százalék Hollande-ot, 22 százalék pedig Sarkozyt látná szívesebben az Élysée-palota lakójaként.

A felmérésből adódó negatív prognózis valójában nem érte váratlanul az elemzőket: Nicolas Sarkozy minden elődjénél alacsonyabb népszerűségi mutatóval (32 %) nevezett be a köztársasági elnöki tisztségért folyó küzdelembe. Valéry Giscard d’Estaing, az ötödik köztársaság egyetlen elnöke, aki első mandátuma lejártával (1981) vereséget szenvedett az újraválasztásáért vívott küzdelemben, két hónappal a voksolás előtt a franciák 44 százalékának rokonszenvét bírta.

Február harmadik hetére kialakulni látszik az elnökaspiránsok jelenleg 12 fős mezőnyének erősorrendje, s úgy tűnik, már nem fenyeget a veszély, hogy az első forduló selejtezője „négyszereplős meccs” formáját ölti, amivel pár héttel előbb még reális lehetőségként számoltak az elemzők. Ebben a felállásban Sarkozynek a december és február között időnként 19 százalékos támogatottságot elérő Marine Le Pennel, a szélsőjobboldali Front National (FN) elnök asszonyával, esetleg az akkor még hétről-hétre erősödő Francois Bayrouval, a centrista MoDem párt vezetőjével kellett volna megküzdeni a döntőbe jutást biztosító második helyért. Január végére azonban Le Pen és Bayrou kampányának lendülete is megtört, mára Sarkozy és az FN elnöknője között 9 százalékos, behozhatatlannak tűnő különbség stabilizálódott, Bayrou támogatottsága pedig lehorgonyzott a11 százalékos szintnél.

A jelenleg rendelkezésre álló adatokból nehéz lenne Sarkozy győzelmére fogadni, de a játszma még nem dőlt el. A mandátumának végére elutasítottsági rekordot beállító elnök született harcos, karizmatikus szónok, hiperaktív vezető, hajlandó nagy kockázatokat bevállalni, sok csatából került ki győztesen. Tökéletes ellentéte a kissé tanáros, minden különleges vonzerőt nélkülöző, a nemzetközi politikában teljesen ismeretlen szocialista elnökaspiránsnak, aki több mint tíz évig a PS első embere volt (1997-2008), de Sarkozyvel ellentétben, soha, semmilyen kormánytisztséget nem töltött be.

Hollande államigazgatási tapasztalatainak hiánya könnyen kínálkozó támadási felület nyújt ellenfelének, de a Sarkozyből kiábrándult, helyzetük javulásában reménykedő választók előtt éppen politikusi makulátlansága, kritizálhatatlan múltja teszi hitelessé. Hollande erre a várakozásra építette fel - populista elemektől sem mentes – kampányát. Jelszava „Változást, most!” (Le changement c'est maintenant!), a válság következményeinek orvoslását, a 2010-ben 62 évre emelt nyugdíjkorhatár módosítását, új munkahelyeket, a nagy jövedelmek keményebb megadóztatását, társadalmi szolidaritást ígér. Kétségtelenül vonzó program.

Sarkozy az „Erős Franciaország” megtestesítője, a tapasztalt válságkezelő, nagyformátumú nemzetközi tényező, a védelmező elnök szerepében próbálja meg feledtetni be nem váltott ígéreteit. Arról kell meggyőznie a franciákat, hogy a váratlanul bekövetkezett válság számlájára írandó, ha ma egymillióval több a munkanélküli, mint mandátuma kezdetén, ha romlott a vásárlóerő, bár 2007-ben épp a fordítottját hirdette meg, ha ötéves elnöksége alatt 64 százalékról 85 százalékra nőtt az államadósság, s ma ő az egyetlen, aki képes megbirkózni a kihívással.

Kapcsolódó cikkünk: