Salzburgi intrikák
Az előjáték megvolt, kezdődhet az igazi fesztivál Salzburgban. A nagy hagyományú kulturális seregszemle újfent elfogyasztott egy intendánst. Nem is akárhogyan: Alexander Pereira nem töltheti ki a szerződésben 2016-ig rögzített idejét, a kuratórium már 2014-től meneszti. SZÁSZI JÚLIA tudósítása.
Az indoklás álságos: Pereira nem átallotta megpályázni és elnyerni a milánói Scala igazgatói posztját (2015 őszétől). Így számára egy teljes évig Salzburg afféle melléküzemág lenne. Ilyesmit ez a világhírű kulturális intézmény nem tűrhet – hangzik a szemrehányás.
Mintha nem lett volna már példa arra, hogy a csak hat nyári héten át üzemelő fesztivál igazgatója időlegesen más feladatot is ellát. Nem kell messzire menni: amikor 2011-ben mindenki örömére Alexander Pereirát sikerült megnyerni a feladatnak, senkit nem zavart, hogy egy évig párhuzamosan a Zürichi Operát is igazgatta, miközben előkészítette a 2012-es évadot. De az elődjének, Jürgen Flimmnek is megbocsátották, hogy a salzburgi mellett a Ruhr-vidéki fesztivált is igazgatja. Miért éppen az osztrák születésű Pereira érdemelt ki ilyen bánásmódot? Csalódott volna a kuratórium? Csökkent a látogatottság? Sérült a nemzetközi tekintély?
De hiszen Pereira első perctől kezdve páratlanul sikeres előadásokat teremtett, nemhiába örvend óriási tekintélynek a nemzetközi operavilágban, és tartják zseniális szervezőnek, énekes tehetségek felfedezőjének, támogatójának.
Az osztrák kulturális élet bennfentesei szerint éppen a tomboló siker háborította fel a kuratóriumot. Hogy jön egy Salzburgban kezdőnek számító intendáns ilyen magas színvonal előállításához? Persze Pereira modora és önmegvalósítási stílusa nem sok hívet hozott számára. Egyszerűbben: a kuratóriumi tagok hamar megutálták. És mióta szempont ez? Kinek volt rokonszenves a tíz évig regnáló, pökhendi, önhitt nyilatkozatairól elhíresült Gerard Mortier? Másrészt Pereira soha nem árult zsákbamacskát, sok fura tulajdonságára még büszke is. Sokszor elmondta: csöppet sem zavarja, ha „cirkuszigazgatónak” vagy „ösztönlénynek” nevezik.
Ha bárki is azt hitte, hogy Salzburgban majd megváltozik, hamar csalódhatott. Pereira még át sem vette a stafétabotot Flimmtől, máris fenyegetőzött: lemond, ha nem kapja meg a kellő szubvenciót. Franz Welser-Möst, a bécsi operaház jelenlegi zenei igazgatója, aki annyi évet töltött vele Zürichben, csak legyintett: ismerős nóta ez, ő maga is sokszor hallotta annak idején – aztán nem lett belőle semmi.
Salzburg azonban más. Ez a hiúság vására, itt holmi jöttment nem tenyerelhet bele kialakult szokásokba – adott esetben a kuratórium mindenható hatalmába. Jöttment? Évtizedek óta nem volt ennyire osztrák intendánsa a fesztiválnak. Igaz, ő is csak harmadik nekifutásra kapta meg a posztot. Először nem sokkal Karajan halála után még a Konzerthaus igazgatójaként érdeklődött. Akkor Gerard Mortier lett a befutó. Másodszor ő maga ijesztette el a kuratóriumot: strukturális tervei alapjaiban fordítottak volna fel mindent. 2011-ben azért is nyerhetett, mert ilyesmit nem is említett. Csak később tette...
A zenei életben jártasak egyébként még emlékeznek arra az időre, amikor Pereira a nyolcvanas években a Wiener Konzerthaus igazgatója volt. Az elszegényedett nemesi család sarjának – ősei Mária Teréziától kapták a rangot – nem volt előképzettsége. Egy ideig énekesi ambíciói voltak. Hamar rá kellett jönnie, hogy ennek nincs sok értelme, viszont páratlan tehetsége van a koncertszervezéshez, a támogatások felhajtásához, az ingadozók meggyőzéséhez.
A kilencvenes évek elején a Bécsi Opera másodigazgatói székére is pályázott – nem ő kapta. Zürichben révbe ért, és nagyot alkotott: a legnagyobb sztárokat szerezte meg, a legjobb előadásokat szervezte, és megtalálta a módját, hogy mindehhez csillagászati összegeket teremtsen elő. Bárkit képes volt rábeszélni az elképzeléseire. Mellesleg megmaradt osztráknak – ma is büszke rá, hogy húsz év alatt sem váltotta svájci dialektusra a bécsit.
Hogy most, salzburgi regnálása közepe táján miért pályázott a milánói Scalába, arra tucatnyi interjúban tér ki. A támadások kereszttüzében biztosra vehette, hogy megbízatását 2016-tól nem hosszabbítják meg. „Vártam volna addig? Kezdtem volna utána pályázgatni, és jó esetben 2018–19-től állást találni? És közben? Bámulhattam volna a falat a salzburgi villában, amelyet a hosszabbra tervezett fesztiváligazgatás miatt vettem.”
Ami azt illeti, a szponzorszerzés és az énekesek meghódítása terén Salzburgban is bizonyított – még ha a művészekkel volt is konfliktusa. Anyagi természetű, persze. Az érdekképviseletet egy magyar származású énekesnő, Elisabeth Kulman vállalta. Úgy érezte, betelt a pohár, amikor Pereira megvonta a fellépők gázsiját a próbák idejére. Ez heteket jelent jövedelem nélkül, méltatlan helyzetbe hozza a művészeket, akiknek amúgy is lakóhelyüktől távol kell megszervezniük az életüket. Kulman persze nem tudta meggyőzni a takarékoskodásra hivatkozó intendánst, aki biztosra vehette, hogy a méltatlankodók úgysem fognak visszalépni a szereptől. Hiszen Salzburgban játszani presztízskérdés.
A nagy kérdés: viszi-e a szponzorokat Milánóba? Az idén még nem lesz baj – ami pedig a műsort illeti, nos, annak megtervezésével és megszervezésével Pereira 2016-ig elkészült. Az intendánskeresés körüli vita most későbbre halasztódott: a kuratórium átmeneti megoldásként kettős vezetésre bízta a fesztivált. A menedzser-elnököt, Helga Rabl-Stadlert és a jelenlegi prózai igazgatót, Sven-Eric Bechtolf német színész-rendezőt kérte fel a végleges intendáns kinevezéséig. A kuratórium titkos jelöltje Markus Hinterhäuser, ám ő éppen 2014-ben veszi át a Bécsi Ünnepi Hetek igazgatását a távozó Luc Bondytól. Az összetűzés a bécsi kulturális kormányzattal programozott.
Az osztrák kulturális viszonyokat jól ismerők a salzburgi intendánsügy mögött politikát látnak. Hogy pontosan milyen értelemben, azt senkiből nem lehet kihúzni. A sokat tudók szívesen hivatkoznak viszont arra, hogy a mindenható kuratórium tagjai egytől egyig politikusok, független kulturális szakember a közelükben sincs.
A salzburgi politika mostanában egyébként eléggé kusza: a korábban kormányzó szociáldemokraták csúfosan megbuktak a pénzügyi visszaélések leleplezése miatt előrehozott választásokon. Új kormány van, fura felállásban: jelentéktelennek tartott néppárti politikus vezeti a zöldekkel és egy újonnan befutott kétes populista erővel alakított hármas koalíciót. Hogy ez hatott volna a fesztivál ügyére, nem tudni, de az egyik legbefolyásosabb kulturális újságíró a minap úgy vélekedett: mindaddig nem lesz nyugalom a fesztivál körül, amíg a politika ilyen döntő szerepet kap az irányításban.
Mindez aligha érezhető a ténylegesen július 26-án kezdődő fesztivál programján. Az első hétvége, 19-től Pereira újítása: a mindenki számára nyitott népünnepély azt jelképezi, hogy a fesztivál mindenkié. Aztán persze jönnek a nyitás előtti előadások, borsos jegyárakkal. Pereira legnagyobb büszkeségére a plusznapok növelik a bevételt. A július 26-i hivatalos megnyitó után negyvenöt napon át tizennégy helyszínen kétszázhúsz előadás várja a publikumot. Az operaprogram súlypontja az idén Verdi és Wagner jubileuma, a szereposztások parádésak, a közönség kedvencei is énekelnek. Köztük Netrebko és Domingo. A koncerteken olyan nagyságok vezényelnek, mint Harnoncourt, szerepet kap a kortárs zene, lesz felkérésre komponált mű ősbemutatója. A prózai programból nem marad ki a hagyományos Jedermann-előadás a Dóm téren, lesz ifjúsági és gyerekprogram, szóval mindaz, ami vonzza a kultúrát kedvelőket és a sznobokat. És az ORF a takarékoskodás ellenére közvetíti a legjobb előadásokat: a szerződések már megköttettek.
