Rigai nyelvkérdés
Szívesen mondanánk, hogy az Európai Uniót hajszál választotta el az orosz nyelv hivatalosként való elismerésétől, de ez csak akkor történhetett volna meg, ha Lettországban „második államnyelvként” fogadják be az oroszt. Az idevonatkozó, múlt hét végi népszavazáson azonban három, orosz anyanyelvűek, illetve orosz ajkúak által támogatott politikai szervezet kezdeményezése megbukott, de nagyon. ACZÉL ENDRE írása.
A Szovjetunió széthullása után körülbelül huszonötmillió orosz rekedt az Orosz Föderáció határain kívül. Túlnyomó többségük automatikusan a függetlenné vált egykori szovjet tagköztársaságok állampolgára lett, de a Baltikum két országában – Lettországban és Észtországban – az állampolgárság automatikus megadására alapvetően hiányzott a készség. Az oroszok által beszélt nyelv számukra a szovjethatalom erőszakos cselekményeit, köztársaságaik erőszakos betagosítását, a deportálásokat s nem utolsósorban a nemzetiségi arányok erőszakos felforgatását testesítette és jelenítette meg. Éppen ezért az állampolgárságot általában egy olyan vizsgához kötötték, ahol az orosz jelöltnek az „államnyelv” birtoklásáról, a nemzeti történelem ismeretéről kellett, illetve kell számot adnia.
Ennek folytán az alig több mint kétmillió ember lakta Lettországban bő háromszázezer (orosz) polgár még mindig csak országlakónak számít, állampolgársági – így például szavazati, közfunkció betöltéséhez szükséges – jogokkal nem rendelkezik. A lettországi oroszok húsz éve panaszkodnak arra, hogy előnytelen megkülönböztetés áldozatai, akár hivatalokról, akár munkahelyekről van szó. Még akkor is, ha állampolgárok.
Némi történelmi ismeret birtokában nyugtázható, hogy az őshonos népesség nyelvének és kultúrájának „visszaszorítása” egyáltalán nem szovjet, hanem cári örökség. Az viszont minősítetten szovjet, hogy a második világháborút követő „lakosságcserében” – amikor is lettek tíz-, ha nem százezrei kerestek külföldön új hazát, pusztultak el a szovjethatalomnak való ellenállás, illetve a deportálások („kulákok, fasiszták, nacionalisták”) következtében – a moszkvai hatalom jelentős ipari és katonai létesítményekkel együtt orosz ajkú emberek tömegeit: szakembereket, munkásokat és persze funkcionáriusokat, katonacsaládokat telepített Lett- (és Észt-)országba.
Ha szabad így mondanunk, a három balti köztársaság közül a lett járt a legrosszabbul. Az orosz ajkúak számaránya az összlakosság harmadára, Rigában, a fővárosban a felére nőtt. Amúgy „hallgatólagosan” az orosz nyelv vált hivatalossá, miáltal az a helyzet állt elő, hogy a lettek szinte kivétel nélkül jól megtanultak oroszul, az oroszok viszont a legkisebb hajlandóságot se érezték arra, hogy megtanuljanak lettül.
A lettországi oroszok alighanem pontosan tudták, hogy amikor népszavazást kezdeményeznek nyelvük hivatalossá tételéről, eleve bukott vállalkozásba fognak. De úgy érezték, valami választ kell adniuk az ottani szélsőjobbnak („Nemzeti Szövetség” – a Jobbik testvérpártja), amely ugyancsak népszavazást próbált kicsikarni arról, hogy az állam ne finanszírozzon orosz tannyelvű iskolákat. A szélsőjobb kísérlete – kellő támogató aláírás hiányában – kudarcot vallott, az oroszoké azonban nem. Erre megmozdult az egész lett „vezérkar”: parlament, elnök, miniszterelnök. Valamennyien arra biztatták a letteket, hogy szavazzanak nemmel az orosz kezdeményezésre, mert a lett nyelv védelme s nem utolsósorban a nemzeti önazonosság ezt kívánja meg.
Az írás teljes terjedelmében a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvasható.
