Ráklépésben
Benjamin Netanjahu jobboldali kormányán kívül szinte mindenki más üdvözölte a palesztinok „belső békéjét”, a két rivális szervezet, az El Fatah és a Hamasz május 4-én Kairóban aláírt megállapodását. Netanjahu szerint Izraelnek nincs tárgyalnivalója egy olyan palesztin egységkormánnyal, amelyben a zsidó államot el nem ismerő, az erőszakos cselekményekről lemondani nem hajlandó párt vagy szervezet, azaz a Hamasz vesz részt. A többségi vélemény viszont az, hogy ezt a kétségkívül radikális, harcos, Gázában egyeduralkodó szervezetet nem a szavai, hanem a tettei alapján kell megítélni. Márpedig a Hamasz, ha ráklépésben is, de évek óta távolodik egykori önmagától. ACZÉL ENDRE írása.
Az izraeli miniszterelnök sokáig kényelemben érezhette magát. Szövetségesei között tudta a Mubarak-féle Egyiptomot, továbbá Jordániát, és viszonylag jól kijött a palesztin államkezdemény nagyobbik felén, a Jordán folyó keleti partján uralkodó El Fatahhal, vagy ha úgy tetszik, a Palesztin Felszabadítási Szervezettel, leghivatalosabb nevén a Palesztin Hatósággal (PA). Mahmúd Abbász PA-elnök – ellentétben a Hamasszal – soha nem vonta kétségbe az Izraeli Állam létét, elvetette az erőszakot, és általában habozó, gyönge tárgyalópartnernek bizonyult. Már csak azért is, mert nem volt képes „valamennyi palesztin” nevében alkudozni, hiszen Gázában még az izraelieknél is jobban utált rivális, a Hamasz tartotta és tartja kezében a gyeplőt.
A kormányfő elbukott
Nem tekinthetünk el némi történelemidézéstől. 2006-ban Arab-Palesztinában (Ciszjordániában és Gázában) szabad választásokat tartottak, amelyeknek eredményeképp a palesztin parlamentben, közmeglepetésre, a radikális Hamasz jutott többséghez. A nép demokratikusan kifejezett akaratát – azt például, hogy az államkezdeménynek a Hamaszból jött miniszterelnöke legyen – a legrégebbi és legerősebb palesztin szervezet, az El Fatah csak hetekig tűrte. Katonailag (ami egyenlő az izraeliek által nemcsak megtűrt, de ki is képzett biztonsági szolgálatokkal) erősebb lévén, mint riválisa, a választási eredményt de facto nem ismerte el, fegyvereit a Hamasz emberei és milicistái ellen fordította.
2007 elején a szaúd-arábiai Mekkában a két fél „egységmegállapodást” írt ugyan alá, amit azonban csakhamar véres polgárháború követett. A Hamasz átvette a hatalmat Gázában, kifüstölte Abbász embereit és fegyvereseit, s berendezte a maga mini részállamát, éspedig iszlamista alapon. Ezt annál is inkább megtehette, mert Izrael még Ariel Saron idejében teljességgel föladta az ellenőrzést Gáza fölött. Azóta a PA csak a palesztin földek ciszjordániai felének nevében tárgyalhatott és alkudozhatott, ami nemcsak a palesztinok együvé tartozásának szempontjából volt kínos, hanem azért is, mert a palesztin egységállam a tárgyalásokból de facto kirekesztődött.
Politikai bölcsesség dolga, hogy az erősebb engedékenyebb és kompromisszumképesebb legyen. Ezen a vizsgán Netanjahu elbukott. Még egy kicsi örömöt se hagyott meg Abbászéknak. Épp ellenkezőleg, a palesztin területeken létesült zsidó telepek folyamatos bővítésével egyfolytában bőszítette a palesztinokat, ahogy a Jeruzsálem egészére formált kizárólagos jogokkal is.
Megcsalta, becsapta
Netanjahu kudarcos vizsgájának azonban az én szememben az a legbiztosabb mércéje, hogy nem fogta fel az „arab tavasz” jelentőségét, hatását az egész izraeli–palesztin problematikára. Ma úgy tekint Abbászra, mint aki a Hamasszal kötött béke eszközével megcsalta, becsapta őt. Holott nem. Annyira nem, hogy nemcsak Abbász mint a PA (az El Fatah) első embere, hanem a Hamasz is sodródni kezdett az egész arab világ tömegeinek azzal az akaratával, hogy az egyeduralkodó, fél szemmel mindig csak a saját hatalmukat féltő struktúrák (végtére ilyenek a palesztinok is) forduljanak demokratikus, magyarán: a népszuverenitást kifejező irányba. A palesztin egységmozgalom mögött népakarat van, erős geopolitikai háttérrel.
Tekintsük elsősorban Egyiptomot. A palesztin–palesztin kiegyezésben (amelynek útja ma még beláthatatlanul rögös) kulcsszerepet játszott. A Mubarak helyére lépő kairói katonai rezsim a maga részéről kész feloldani a Hamasz uralta Gáza blokádját, levegőhöz, áruhoz, beruházási javakhoz vagy energiához juttatni az évek óta vesztegzár alatt élő helyieket, de meglepne, ha a határ megnyitásáért nem kérne komoly ellenszolgáltatást. Minimum azt, hogy a Hamasz hagyjon fel a dél-izraeli települések „rakétázásával”, egyezzék bele egy határidő nélküli tűzszünetbe, s engedje el végre azt az izraeli katonát, akit öt éve tart rabságban. A dologban Amerika kezét látom, mert Egyiptom továbbra sem képes létezni az Egyesült Államok milliárdos segélyei nélkül.
Ami pedig a Hamaszt illeti, a szervezet szponzorai nincsenek éppenséggel jó állapotban. Szíriában reng a föld, s mivel a szervezet vezérkara Damaszkuszban székel, megeshet, hogy hamarosan mennie kell onnan. Az iráni rendszer maradandóságára sem illő nagy tétekben fogadni, márpedig ha valaki reggeltől estig tüzet okád Izraelre, az az iráni pénzek nélkül előbb-utóbb befogja a száját. Summa summarum: a Hamasz korábban említett „ráklépéseit” felgyorsíthatják a térségi változások. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy ha nem érzékelnék a támogatóik körében tapasztalható bizonytalanságot, akkor a szervezet vezetői nem egyeztek volna ki a PA-val.
Izrael e pillanatban még köti az ebet a karóhoz. Netanjahu hamarosan Amerikában lesz, és ott reklámozza majd – jelentős konzervatív rokonszenv mellett – azt a nézetét, hogy a Hamasz éppolyan terrorszervezet, mint az Al-Káida, következésképp egyetlen izraeli kormány sem állhat szóba vele. Ez azonban öncsalás, demagógia. A Hamasz évek óta nem küld öngyilkos merénylőket Izraelbe, az pedig, hogy iszlamista, a Hamaszt eddig sem korlátozta abban, hogy az Oszama bin Laden-féle nemzetközi terrorszervezet Gázában felbukkanó csíráit azonnal elfojtsa. Tudniillik saját akaratán, taktikáján kívül senki másét nem tűri, nem tűrte.
Érti persze az ember, hogy miért próbál Netanjahu „al-káidás” hangulatot kelteni a Hamasz ellenében. Tart attól, hogy Barack Obama az Oszamával való leszámolástól megerősödve, népszerűségét megnövelve most már komoly béketervvel áll elő az izraeli–palesztin konfliktusban. De nemcsak azzal, erővel is. Ha sikerült Mahmúd Abbászt rábírnia Egyiptom mellett a NATO-szövetséges Törökországnak is, hogy a palesztin belső béke érdekében mondjon le a Hamasz javára (lásd: egységkormány, a Hamasz bevonása a PFSZ-be, politikai tevékenységének engedélyezése Ciszjordániában) a PA eddig gyakorolt szuverenitásának egy hányadáról, akkor Izraelt is meg lehet győzni a „ráklépések” időszerűségéről.
Arab vizeken
Ha nem, akkor a nap végén az fog megint kiderülni, hogy az egész közel-keleti problémakomplexumnak egyetlen gyógyíthatatlan sejtje van: Izrael és a palesztinok viszonya. Ez vereség volna Barack Obamának, bár Amerikában a jövőre esedékes elnökválasztás előtt nagyon sok jó pontot lehetett szerezni Oszama bin Laden likvidálásával, de annál kevesebbet – ismerve a döntően jobboldali izraeli lobbi erejét – Izrael meggyötrésével. Minden Netanjahu belátásán múlik. Végtére is Izraelnek volt már olyan kormányfője (nem jobb-, hanem szélsőjobboldali: Begin, majd Saron), akit a reálpolitikai bölcsesség addig ismeretlen arab vizekre sodort.
