Politikai eksztázis

– Az EU-zászló elégetése lehet pusztán rendőri ügy, és az is lett. A kérdés, amit a nyugati sajtó is rendre feltesz, hogy a Jobbiknak és az ezen túli szélsőjobbnak mekkora lehet a valódi társadalmi támogatottsága, vagyis például ez az akció mennyire tetszik azoknak, akik most a párt támogatóinak mondják magukat.

– Én nem siklanék el ilyen könnyen a zászlóégetés fölött. Annál is kevésbé, mert összefügg a populista radikálisok tömegtámogatottságával. A mediatizált látvány- és élménypolitikában a szimbolikus politizálás súlya nőttön-nő: jelképekkel és jelképes akciókkal nagyobb médiahatást lehet elérni, mint beszédekkel vagy akár politikai tettekkel.

- A parlamentben is egyre nagyobb szerep jut a váratlan, meghökkentő, néha botrányos akcióknak: felmutatott vagy pólókon viselt feliratoknak, jelvényeknek, hatásos kivonulásoknak, gesztusoknak, például amikor szavazáskor piros lapot mutat fel az ellenzék egy része.

– A parlamenten kívül ez csak fokozódik: egészen kis befektetéssel – mondjuk képviselői kordonbontással, kordonhoz láncolással vagy éppen zászlóégetéssel – nagy és tartós médiafigyelmet lehet kiváltani, médianyomot lehet hagyni. Márpedig ismertség, elfogadottság, rokonszenv, tetszési index – minden ettől a médianyomtól függ. A zászlóégetés a képrombolás mágikus pogány hagyományát eleveníti fel, és a politikai ellenség, a Jobbik esetében a „nemzetrontó erők” szimbolikus megsemmisítését jelenti. A jelképet elemésztő lángok démonikus látványa nem az értelemre, hanem a tudattalanra hat, éspedig nemcsak azokéra, akiket eksztázisba hoz ez a „tisztító” rítus, hanem azokéra is, akikből szorongást vált ki. De hát éppen ez a cél: képekkel ejteni rabul az értelmet, a józan észt. A piaci tömegkultúra is ezt teszi, amikor átveszi az ismert eszközöket. Van azonban itt még valami: a szimbolikus politizálás síkján éppen az EU-zászló nyilvános elégetése demonstrálja a különbséget és az összefüggést a kormányzati erők mérsékelt nemzeti populizmusa és az ellenzéki radikális nemzeti populizmus között. 2010 áprilisa óta a kormányfő, de újabban már a köztársasági elnök is, kizárólag magyar zászlók előtt jelenik meg, vagyis a dekorációból törölték az E- zászlaját, amely arra emlékeztetne, hogy Magyarország az unió tagállama. Ugyanakkor még ma is minden magyar fal- határában ott hirdeti az unió emblémájával – kék alapon kör alakban elrendezett tizenkét aranysárga csillag – ékesített tábla: „Európai falu.”

- A mérsékelt populizmus tehát nem éget, csak töröl?

– Törli annak kárhozatos emlékezetét, hogy az Európai Unió részévé váltunk, és szuverenitásunk egy részéről önként és dalolva lemondtunk. A radikálpopulista jobbikos ellenzék a szimbolikus törlést radikálisan valósítja meg: nem elégszik meg azzal, hogy nem engedi be a nemzet szent zászlai közé a rossz emlékű, „tisztátalan” vagy „idegen” lobogót, hanem el is égeti, meg is tapossa. Egyfajta munkamegosztás ez a populizmus mérsékelt és radikális, kormányzó és ellenzéki szárnya között, amely segít a kormányzatnak abban, hogy kifelé a mérsékelt erő színében tűnjön fel – „Hát tényleg azt akarjátok, hogy a zászlóégetők vegyék át tőlünk a hatalmat?!” –, befelé viszont, saját választói bázisa előtt pedig az unió iránti megvetését demonstrálhassa: büszke demokrácia, szuverén demokrácia vagyunk, velünk nem packázhat az EU.

- De a jelek azt mutatják, hogy az unió mégsem olyannak látja őket, amilyennek a magyar kormányzó párt láttatni szeretné magát Európában. Brüsszel pontosan tudja, hogy a „mérsékelt erő” egy sor dologban mennyire erőszakos és mértéktelen. Még az sem biztos, hogy az elvadultakat csak megszelídíteni akarják, hanem – szigorú feltételek mellett – rendreutasítani. Már amennyiben tagok akarnak maradni a klubban.

– A populista uralmi rendszer kialakulását és a radikális populizmus megerősödését Magyarországon a liberális demokrácia vesztét gyászoló tábor hajlamos izoláltan, önmagában nézni. Mintha ezeknek a drámai fejleményeknek nem az egész világgazdaságot, a kapitalista világrendszert alapjaiban megrázó válság, nem az Európai Unió súlyos pénzügyi mélyrepülése, nem a globális erőviszonyok mélyreható megváltozása lenne a kerete. Mintha a Magyarországon lezajlott populista fordulat teljesen független volna a 2008-tól állandósult globális pénzügyi csődhelyzettől, az uniós politikai instanciák tanácstalanságától és tehetetlenkedésétől, általános tekintélyvesztésétől, vagy mintha a nemzetállami önzés nem szabadult volna el egész Európában, és a populista szuverenizmus, az idegenellenesség nem kísértene mindenütt.

- Azért talán mégis van némi különbség ezen a téren Magyarország és a többi uniós ország között?

– Hogyne lenne: Európában nálunk került először hatalomra olyan populista formáció, amely a liberális demokráciát új rendszerrel váltotta fel: a jogállam és a parlamentarizmus drapériái alatt a délkelet-ázsiai kaszárnyakapitalizmust és a választásos autokrácia magyar változatát próbálja meghonosítani. Kérdés, mekkora sikerrel, de egyelőre szinte ellenállás nélkül. Ilyen értelemben csakugyan élenjáró és példát mutató országgá váltunk, csak éppen a katasztrófában járunk élen, és erre mutatunk elrettentő példát. Ne feledjük: a világgazdasági összeomlás peremén egyensúlyozó, a közelgő katasztrófától szorongó európai társadalmakban ma kialakuló félelem és hisztéria a legtermékenyebb táptalaja mindenféle populizmusnak, beleértve természetesen annak fasiszta típusú szélsőségét is. Mármost, attól függően, milyen gazdag egy-egy európai ország – milyen erős a középosztálya, a demokratikus hagyománya, a civil társadalma, mennyire egységes a politikai osztálya –, úgy marad idejük az egyes államoknak a válság demokratikus politikai kezelésére, a populista fordulat elkerülésére. Magyarország lett az az ország, ahol – a balközép Gyurcsány-kormány 2008-as bukása, majd az ezt követő rövid életű Bajnai–Oszkó szakértői kormány elegáns távozása után – a demokratikus megoldásra maradt idő a leggyorsabban fogyott el, s ahol a jobboldali váltópártot több mint tíz éve egy populista tömegpárt helyettesíti.

- Azt akarja ezzel mondani, hogy a populizmus egész Európa jövője?

– Ha nem is egész Európáé, de számos európai ország lehetséges jövője. A hagyományos polgári pártok, illetve kormányok 2008 óta sehol Európában nem képesek új, meggyőző politikai választ adni a pénzügyi és most már általános gazdasági válságra. A diktatúrás hagyományokban is bővelkedő Dél-Európában a válság erősebb, és a polgári kormányzás tehetetlensége ma ott tart, hogy a jóléti vívmányaihoz ragaszkodó, államcsőddel megzsarolt polgári társadalmakat mindenütt szakértői kormányok irányítják, Görögországban például már-már egyfajta gazdasági szükségállapot bevezetésével. Az ilyen kormányok átmenetileg kaphatnak némi türelmi időt a javaikat és egzisztenciájukat féltő polgároktól, de ha a világgazdasági válság tovább pörög – márpedig 2014–15-re prognosztizálják kulminálását –, ez a türelem bármikor elfogyhat. Akkor pedig a szakértői kormányok is eltűnnek a süllyesztőben, jön a társadalmi káosz, a rendkívüli állapot bevezetése vagy a populista diktatúra. Rendkívüli időket élünk, és ebben a szemléleti keretben kell most már vizsgálnunk és értékelnünk azokat a rendkívüli változásokat, amelyekre az utóbbi másfél évben Magyarországon sor került. Ami tegnap még megoldásnak tűnhetett, ma már nem az. Ami őrületnek, az mára hirtelen értelmet nyer. Itt van például egy magyar szakértői kormány délibábos ígérete, amely a populista kormányzást közelesen felválthatná, és az „unortodox” gazdaságpolitikát ortodoxra cserélhetné. A sorrend azonban aligha fordítható meg: a populizmus hatalomra kerülése nem megelőzi, hanem követi a szakértői kormányzást. De még ha bekövetkezne is egy ilyen váltás – természetesen szigorúan a Fidesz fennhatósága alatt, az új rendszer alapjait nem érintve –, nehéz elképzelni, hogy a gazdasági világválság, az európai valutaválság, a magyar adósságválság – hadd ne soroljam – körülményei között akár csak olyasféle passzív társadalmi támogatásra számíthat, mint két éve a Bajnai–Oszkó-kormány. A labda tehát azonnal visszakerülne a populistákhoz, csak most már az eddiginél is radikálisabb politikát folytatnának. A türelem annál gyorsabban fogy el, minél szegényebb egy társadalom, minél gyöngébb a középosztálya, minél kevesebb a vesztenivalója a bankokban, és minél több a vesztenivalója az állami szektorban. Gondoljunk az egészségügy privatizálása ellen kirobbant s ma már politikai rendszerválsággal fenyegető társadalmi lázadásra Romániában.