Pekingi kék

APEC-stílus: a hangzatos nevet egy étkészlet stílusa kapta. Személyenként 68 darabból állt. A porcelánok alapszíne a sárga, a kínai szemnek azonnal felismerhető „császári” sárga, míg mintázata az egyik dunhuangi barlangtemplom ismert motívumkincsét használta. A készlettel az állam- és kormányfők vacsorájára terítettek az olimpiai uszoda híres épületében, melyet az államfő, Hszi Csin-ping adott.

APEC-kék: ezt a megnevezését egy bizonyos színárnyalatnak pedig az internet kínai népe költötte. Az égnek arról a színéről van szó, amelyet látni lehetett Pekingben a csúcstalálkozó hetén, s amely egyáltalán nem megszokott. A rendszámok szerinti tiltással korlátozták a magángépkocsik forgalmát, hetven százalékát leállították a közületi járműveknek, garázsba rendelték az összes teherautót, de erre a hétre leállították a legszennyezőbb ipari üzemeket és szüneteltették az építkezéseket is. Különféle tiltásokat vezettek be a környező közigazgatási egységekben is. Így sikerült 44 százalékkal csökkenteni a nitrogén-oxid kibocsátását, s 33 százalékkal a finom szálló por (PM2,5) koncentrációját.

Azt Pekingben régen tudják persze, hogyan kell a jeles napokra jó időt és jó levegőt csinálni. Sőt az igazság az, hogy azt is tudják, hogyan kellene tartósan jó levegőt biztosítani. Most például azt mondják, hogy a sztenderdek alatti egymillió gépkocsit kellene ehhez végleg kivonni a forgalomból. A kínai vezetés nem tartozik a bátortalan társaságok közé, de azért ezen még egy darabig ő is gondolkodni fog. A levegő állapota azonban nemcsak Pekingnek, hanem az egész országnak az egyik legsúlyosabb problémája, amit a világ is aggodalommal figyel. S ehhez kötődik a csúcs egyik legfontosabb eseménye: Obama és Hszi elnökök a légszennyezést érintő önkorlátozó egyezségre jutottak.

A bírálók azt mondják, Kína valójában nem vállalt semmit, hiszen az ő része csak annyi, hogy 2030 után már nem növeli a szén-dioxid kibocsátását, s az összes energia felhasználásában akkor majd 20 százalékot fognak kitenni a nem fosszilis fajták. Most először tettek azonban kifelé egyáltalán valamiféle vállalást, s a jövő kérdése az – túl a környezetvédelmen –, hogy ez változást jelent-e a mögötte lévő szemlélet- és érvelésmódban.

A kínai álláspont ugyanis hagyományosan a következő: Kína fejlődésének egy olyan szakaszában van, amelyet a Nyugat már bejárt az ipari forradalommal kezdődően nagyjából az első, de legkésőbb a második világháborúig. Tette ezt olyan időszakban, amikor nem vonatkozott rá semmiféle környezetvédelmi követelmény, s persze a demokráciának és az emberi jogok érvényesülésének is egy sokkal kezdetlegesebb fokán. Most viszont azt látjuk, hogy Kína mintha egyre inkább a felelős nagy nemzetközi aktor szerepében lépne fel, legalábbis a próbákon, s az említett érvelés ezzel a szereppel semmiképpen sincs harmóniában.

Régi vita, hogy hová vezet Kína felemelkedése, s azt milyen természetű korlátokkal lehet és jogos körülvenni. Nagyon népszerű az az irány, amely a legplasztikusabban az úgynevezett Thuküdidész-csapdával írható le (Graham Allison invenciója). A nagy görög történész tulajdonította a peloponnészoszi háború kirobbanását annak, hogy egy felemelkedő hatalom (Athén) szükségszerűen összeütközésbe került a fennálló hatalommal (Spárta). Ha ezt valaki akár csak segédvonalzóként is elfogadja, annak értelemszerűen nem tetszik a nyakló nélküli kínai fejlődés.

Ha viszont kilépünk ezekből a megszokott közelítésekből, s nem veszünk tudomást sem a történelmi elmaradottságról, sem a Thuküdidész-csapda veszélyéről, akkor nem látunk mást, mint két nagyhatalmat, melyek egymás korlátai, s kapcsolatukon, vagyis egymás kölcsönös korlátozásának minőségén múlik a világ jó részének boldogulása. A mostani APEC-csúcson s az ezt kísérő kínai–amerikai tárgyalásokon mintha már egy ilyen viszony képét láttuk volna. Abba persze senkinek nem érdemes beleélnie magát, hogy ez önmagában valami pozitív dolog, mert most már mindenki a súlyának megfelelően vállalja a világ nagy problémáinak megoldásában a felelős ágens szerepét. Ahogy nem is valami negatív dolog önmagában, nem egy vereség beismerése, amelyben mértéktelenül nagy tér jut egy olyan hatalomnak, amelynek az értékei gyökeresen eltérnek a miénktől.

Valójában egy kölcsönösen egyensúlyként érzékelt helyzetről van szó, miközben persze ténylegesen nem tudhatjuk, hogy létezik-e ez az egyensúly. A percepció sokat számít, ezt látjuk a további megegyezéseken: kölcsönösen eltörölték az informatikai termékekre kivetett vámtarifákat (ez állítólag évi egybillió dollárt jelent), s egy katonai egyezség is született a véletlenszerű konfliktusok elkerülésének módjáról. Peking most már évek óta a nagyhatalmak új típusú együttműködéséről beszél. Persze elég lassan bomlik ki, pontosan mire is gondol. Az egymás korlátozásának eszméjébe Washington számára mindenesetre érthetően nem fér bele az, amit Peking ennek kapcsán rendre hangoztat, hogy el kell ismerni a másik „lényegi érdekeit”.

De láthatjuk a percepció fontosságát azon az egész csendes-óceáni térségre kiterjedő politikai küzdelmen is, amely főképp a szabad kereskedelem körül alakul. Mindkét félnek van elképzelése valamilyen szabad kereskedelmi övezetről. Az Egyesült Államok régóta tárgyal az úgynevezett transz-csendes-óceáni egyezményről, amely 12 ország szabad kereskedelmi tömörülése lenne. Régen tárgyalnak, de messze vannak a megállapodástól. S van egy fontos sajátossága: a 12 ország között nem szerepel sem Kína, sem Oroszország. Az elmúlt évtizedben egyébként ezen kívül számos különböző szabad kereskedelmi ötlet vetődött fel, s jól látszik, hogy az eszme népszerű, de a gyakorlat más tészta. Peking három-négy évvel ezelőtt állt elő azzal az ötlettel, hogy dobják az eddigi terveket sutba, s kezdjenek el tárgyalni egy, a teljes APEC-re kiterjedő szabad kereskedelmi egyezményről. Ez egy gigász, hogy csak a nagyobb országokat soroljuk fel: Oroszország, Kína, India, Indonézia, Japán, Egyesült Államok, Ausztrália, Mexikó.

Ugyancsak nagy összefeszülés van a Kína által szorgalmazott új fejlesztési bank körül. Az amerikaiak eddig hatékonyan beszélték le legszorosabb szövetségeseiket, Japánt, Dél-Koreát vagy Ausztráliát a részvételről, de minden országban jelentős erők vannak a részvétel mellett. Mindenesetre most a kínai szabad kereskedelmi elképzelés belekerült a 21 ország által támogatott záródokumentumba.

Mindehhez képest az a két rövid, de rendkívül fontos, mosolytalan pekingi találkozó – melyek máskor hetekre témát adtak volna a megfigyelőknek, Barack Obama és Vlagyimir Putyin, valamint Hszi Csin-ping és a japán miniszterelnök, Abe Sinzó között – most csak percekre vonta magára a világmédia figyelmét.