Patthelyzet Szíriában
Ahhoz képest, hogy az Annan-terv áprilisi elfogadása óta Szíriában forma szerint tűzszünet van, a fegyverdörgés egyetlen napra sem szűnt meg. Sőt június első napjaiban elborzasztó hírek tömege látott napvilágot a polgári lakosság körében elkövetett tömeggyilkosságokról. Az elkövetők kiléte homályos. Mindenesetre Aszad elnök önnön hatalmának meghosszabbításáról már alkotmányosan gondoskodott, és – élvezve Oroszország támogatását – konokul leráz magáról minden olyan nyugati követelést, hogy távozzék végre. ACZÉL ENDRE írása.
Ha az ember csak izraeli nyilatkozatokat olvas, viszonylag egyszerű képletbe ütközik: Basar el-Aszad Irán és Oroszország segedelmével lemészárolja saját népét: férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket – válogatás nélkül. Az izraeliek, akik egyébként eddig meglehetős szordinóval kommentálták a szomszédságukban zajló eseményeket, ma már a líbiaihoz hasonló nemzetközi katonai beavatkozás első számú propagálói. Már csak taktikai okokból is. Nekik a szíriai rezsimmel – noha a hadiállapot kettejük között 1973 óta nem szűnt meg – különösebb konfliktusuk nem volt, viszont egész stratégiájuk középpontjában a Szíriát támogató Irán meggyöngítése áll, szóval az iráni atomfenyegetés árnyékában el akarják szigetelni fő-fő ellenségüktől azt az egyetlen térségi arab országot, amely támogatást is kap a teheráni papi rezsimtől.
Hatalmas stratégiai-politikai-diplomáciai játszma zajlik a háttérben. Irán azért „szereti” a szíriai rezsimet, mert az iszlám szunnita felekezetéhez tartozó arab országok (kivált az öbölbeliek) tengerében Aszad rendszere az egyetlen, amelyik síita színezetű, tudniillik a lakosság 70 százalékát kitevő szunniták fölött az Aszadok alavita szektája (13 százalék) gyakorolja a tényleges hatalmat, és az alaviták síiták, miképp egész Irán is az.
De magának Iránnak a támogatásával Aszad semmire se jutna. A helyzet kulcsa alighanem Moszkva kezében van, amely – ó, azok a boldog hatvanas-hetvenes évek! – egész térségi befolyását elveszítette, s gyakorlatilag csak Szíria maradt „magnak” a szovjetekhez-oroszokhoz húzó hajdani tömbből. Oroszországtól ma Aszad dollármilliárdokért vásárol fegyvereket, és Szíriában van az oroszok egyetlen „meleg tengeri” haditengerészeti támaszpontja. Ilyenformán semmi csodálni való nincs abban, hogy az oroszok (mellesleg a kínaiakkal együtt) az ENSZ Biztonsági Tanácsában eddig minden olyan határozati javaslatot megvétóztak, amely Aszad távozását sürgette volna – a világszervezet által legitimált gazdasági-pénzügyi-katonai szankciókról nem is beszélve. Ellentétben azzal, amit az izraeli Netanjahu és miniszterei vagy éppen Hillary Clinton amerikai külügyminiszter mond, az orosz álláspont szerint a szíriai vérengzésekért mindkét oldal felelős, és a polgárháborús helyzetet nem külső ráhatással, hanem belső béketárgyalásokkal kell feloldani.
Ilyenekre természetesen pillanatnyilag semmi kilátás. Dacára ennek, a múlt héten magas rangú amerikai diplomaták jártak Moszkvában, hogy az oroszokat jobb belátásra bírják, de érveikre azt a dodonai választ kapták a külügyminisztériumban, hogy Oroszországnak semmi kifogása nincs Aszad távozása ellen, feltéve, hogy ezt a távozást a szírai felek egymás között alkudják ki. Se az oroszok, se a mindenfajta „külső beavatkozást” önös érdekből hevesen ellenző kínaiak nem hajlandók követelni az elnök lemondását, ami pedig a katonai intervenciót illeti, abban mindketten az apokalipszis eljövetelét látják. Egyébiránt nem nagyon kell törniük magukat egy esetleges, amerikaiak vezényelte intervencióval szemben, mert erre az „igény” megvan, de készség annál kevesebb.
Pláne, hogy minden beavatkozásnak volna egy sine qua nonja: forgatókönyv arra nézve, hogy mi jöjjön Aszad után. Ilyen terv pedig nincsen, nem utolsósorban azért, mert a szíriai polgári és fegyveres ellenzék – az egyik külföldön, a másik odahaza – annyira szétszórt és átláthatatlan, hogy voltaképp nincs ki mellé állni. Van „nemzeti tanács” (Törökországban), van „szabad hadsereg” (szír földön), de talán csak az orosz meg az amerikai titkosszolgálatok tudják, hogy kik ezek az emberek, milyen politikai színárnyalathoz tartoznak, és képesek-e valamilyen formájú együttműködésre.
(A teljes írás a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvasható)
