Patt Rómában
Ilyen sem volt még Nyugat-Európa háború utáni történelmében! Egy semmiből jött párt, voltaképp nem is párt, hanem mozgalom, amelyet egy blogjáról híres bohóc, egykori televíziós celeb fémjelez, a vasárnap–hétfői olasz választásokon elvitte a szavazatok egynegyedét. A párt neve „5 Csillag Mozgalom”, vezére Beppe Grillo, akinek koherens programja ugyan nincs, de nálánál senki nem tudja szebben átkozni a fennálló rendszert, a hagyományos politikai pártokat, az elitet, a takarékossági programokat – és Angela Merkelt. A Grillo-féle „választási cunami” idézte elő azt a parlamenti patthelyzetet, amelynek körvonalai kedd hajnalra világosan kirajzolódtak. Olaszország – az euróövezet harmadik legnagyobb gazdasága – alighanem kormányozhatatlan. ACZÉL ENDRE írása.
Egy-két hónappal ezelőtt még úgy festett, hogy Pier Luigi Bersani Demokrata Pártja, illetve a DP által vezetett balközép tömörülés kényelmesen nyerni fog. Aztán mozgásba lendült a 76 éves háromszoros volt miniszterelnök, a baljós, peres ügyeiből ki nem kászálódó Silvio Berlusconi. Részben az általa, részben a mások által birtokolt tévécsatornákon hatalmas ígérgető kampányba kezdett. Megfogadta, hogy ha hatalomra jut, eltörli a hivatalban levő technokrata kormányfő, Mario Monti (persze hogy) roppant népszerűtlen ingatlanadóját; adókat meg egyáltalán nem fog emelni, és véget vet a megszorításoknak, amelyeket szerinte csak Angela Merkel akar. Ezt a csalit az olasz emberek jelentős része „bekapta”. Már a két héttel ezelőtti, utolsóként engedélyezett választói hangulatfelmérések jelezték, hogy Berlusconi pártja, illetve jobbközép koalíciója fokról fokra dolgozza le hátrányát a nagy riválissal szemben, aminek az lehet a vége, hogy egyik tömörülés sem lesz képes egyszerre meghódítani az olasz parlament alsó- és felsőházát. Arra nézve azonban alig érkezett jelzés, hogy az „5 Csillag” egymaga csaknem olyan teljesítményt fog nyújtani, mint Bersani vagy Berlusconi.
A végeredmény sokkolóra sikeredett. Beppe Grillo mozgalma – amely, ellentétben a bal- és jobbközéppel, egymagában, nem pedig másokkal szövetségben harcolt – az olasz parlament legnagyobb „magányos” pártja lett. Ha darabra vesszük a pártokat, őnálánál senki nem szerzett több szavazatot és mandátumot. De ez még a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy miközben a DP és három szövetsége, ha hajszállal is, de megelőzte Berlusconiékat, s ezzel – az olasz választási rendszer értelmében – 54 százalékos, automatikus többséghez jutott a 630 fős alsóházban, a szenátusban alulmaradt. Ott ugyanis a legtöbb szavazatot szerzőnek nem „ajándékoznak” automatikus többséget – a többséget ki kell alakítani.
Azért használom azt a kifejezést, hogy „kell”, mert az olasz parlamenti demokráciában a szenátusnak vétójoga van az alsóházban elfogadott törvényekkel szemben. Csak az tud kormányozni, akinek többsége van itt is, ott is. Ha a DP többséget akar a felsőházban, akkor össze kell állnia valakivel. A negyedik helyen végzett, 10 százalék körüli, Monti-féle tömörüléssel akar is, talán tud is – de ez a többséghez nem elég. Berlusconival természetesen nem akar, hiszen az egész harc arról szólt, hogy Il Cavalierét (a „Lovagot”) és az ő „Szabadság Népe” pártját kiszorítsák az olasz politikából. Ami pedig a protestszavazatokat begyűjtő „5 Csillagot” illeti, az mindvégig azt hangoztatta, hogy az általa kárhoztatott hagyományos pártok egyikével sem lép koalícióra.
A helyzet – hogy Bersanit idézzük – bonyolult. De nem bonyolultabb, mint az ország helyzete.
2011-ben, amikor még Berlusconi volt a miniszterelnök, az ország recesszióba süllyedt, amúgy is kirívó adósságállománya tovább emelkedett, miáltal a piacok csak elviselhetetlenül magas kamatok mellett voltak hajlandók az olaszoknak kölcsönözni. Berlusconit (aki mellesleg 2011-ben „tíz éven belüli gazdasági csodát” ígért, hm) a szó szoros értelmében kiszorították a hatalomból: lemondatták, és helyére egy nem pártelkötelezett volt uniós biztos, Mario Monti ült be. Monti (lásd még: ingatlanadó) kemény takarékossági programot vezetett be, amivel az ablakon át beleső válságot sikerült ugyan elhárítani – olcsóbb lett a hitel –, de a gazdaság motorjai csak nem indultak be, az államadósságnak a GDP-hez mért rátája tovább emelkedett, együtt a munkanélküliséggel. Igaz, a költségvetés hiánya csökkent. De Monti erőfeszítéseit Itália népe körülbelül úgy jutalmazta, mint Magyarországé a Bajnai Gordonét, aki ugyancsak nem választások révén került a miniszterelnöki székbe. A különbség kettejük között az, hogy Monti végül is úgy döntött, kis, centrista pártok élén beszáll a 2013-as választási küzdelembe, Bajnai viszont távol maradt a 2010-estől. Alighanem ő volt a bölcsebb.
Elvileg a köztársasági elnöknek az alsóházi verseny győztesét, Bersanit kell felkérnie kormányalakításra. A 61 éves – és harminc évvel ezelőtt még kommunista – politikus nem populista, mint Berlusconi, és nem showman, mint Grillo. Választási beszédeiben rendre a „komolyságra” és a „józanságra” hivatkozott, egyszóval olyan tulajdonságokra, amelyek, hogy finoman fogalmazzunk, nincsenek beépülve az olasz politikai rendszerbe. Egyébként középutas és piacbarát, s meglehetős tapasztalata van a kormányzásban. 1996 és 2008 között nem kevesebb mint öt különböző balközép kormányban szolgált miniszterként, de inkább volt a liberális reformerek, mint a baloldalt támogató szakszervezetek embere. Sokat tett a fojtogató bürokrácia ellen, bátorította a versenyt az energia, a bankok, a biztosítók, a kereskedelmi láncok piacán. Ám alapjában sem az ő tevékenysége, sem másoké nem orvosolta Olaszország strukturális bajait.
Amióta csatlakozott az euróövezethez, Itália olcsó országból drága ország lett. Hagyományosan erős feldolgozóipara nehezen bírja a versenyt azokkal az ázsiai termelőkkel – elsősorban kínaiakkal –, amelyek már képesek olasz nívójú árukat előállítani, csak sokkal olcsóbban teszik. Továbbá: az ország éppannyira kétarcú, mint valaha is volt. Nem főként és talán nem is elsősorban politikailag, hanem úgy, hogy egyfelől van a gazdag Észak, ahol a kis- és közepes vállalatok megtermelik a nemzeti jövedelem javát; és van a szegény Dél, amely egy jócskán felhizlalt állami szektor javain él vagy inkább élősködik. Végül: az olaszok eredendően reformellenesek, éppoly kevéssé kívánnak lemondani szerzett jogaikról, jótéteményeikről, mint görög testvéreik, legyen bár a helyzet mégannyira rossz is.
Az alsóházi győzelmen kívül Bersaninak semmihez nem szabad gratulálni. Minthogy egy pártszövetséget vezetett győzelemre, és valószínűleg – már csak az uniós szövetségesek óhaja miatt is – összeáll Montival, egyáltalán nem lehet biztos benne, hogy a Demokrata Párt programja kormányon meg is valósítható. A zöldek, Montiék, a szakszervezetek partikuláris érdekei előbb-utóbb előbukkannak (a különérdekek eddig szinte minden olasz koalíciót szétromboltak), és mint a szú, elkezdik „szétrágni” Bersani elképzeléseit.
És akkor még egy szót sem szóltunk az elátkozott szenátusról, ahol ugyebár a balközépnek nincs és nem is lehet többsége – leszámítva egy esetet, ha Grillo részben föladja elveit, s mondjuk „külső támogatásban” részesíti a DP-t. (A szicíliai regionális választásokon előfordult ilyesmi.) Ha ez nincs, akkor Bersani csakis Berlusconi „hideg leheletét” érezheti a nyakán. A jobboldal vezérének ugyanis nincs egyéb vágya, mint az, hogy ha már az alsóházat elveszítette, „felülről” fúrja meg a Bersani-kormány törvényeit. Amit könnyűszerrel megtehet, hiszen, mint mondottuk, Olaszországban csak az a törvény lehet hatályos, amelyiket a parlament mindkét háza megszavaz. Ha nem, akkor nincs törvény, és nincs kormányzás.
Meglehet végül: Berlusconi a kormányzásképtelenség bizonyításával új választásokat kényszerít ki, éspedig abban a reményben, hogy hátha megnyeri azokat „lent” is, „fent” is. Erről annyit, hogy nincs olyan olasz elemző, aki egy megismételt voksolástól bármi jót várna. Marad a dagonya – de ez súlyos veszélyeket rejt magában az euróövezetre nézve. A süllyedő Olaszország nem Görögország. Túl nagy ahhoz, hogy kimentsék.
