Országjelentés: hogy ki dolgozik, az rejtély...
Nem tudjuk, el sem tudjuk képzelni, mi jön Castro után – mondja Pedro rezignáltan, és érezteti: ő személy szerint nem sok jót remél. A negyven körüli, németül tökéletesen, bár erős akcentussal beszélő idegenvezető meglepő nyíltságával is belopta magát a tíz közép-európai turista, köztük SZÁSZI JÚLIA szívébe.
A turisták – osztrák és német tanárok és a két magyar – nem fukarkodnak a kérdésekkel: a gyarmati idők emlékeihez vezető hosszú buszozás közben Pedro türelmesen válaszol, s mesél saját mindennapjairól is. Õ abszolút kivételezettnek tekinti magát. Már csak azért is, mert fix fizetése van: a német utazási iroda kubai partnercégének alkalmazásában 300 pesót keres, ami ugyan a turistáknak fenntartott konvertibilis pénzre átszámítva nem éppen sok (12 CUC – 10 euró), de ezt akkor is kapja, ha éppen nincs csoportja. Az összeg megüti a kubai átlagot. Mivel azonban a nyolcnapos összezártság idején nemegyszer elmondja, milyen hálapénzzel illik például a turistabusz sofőrjének fáradozásait jutalmazni, nem nehéz kitalálni, hogy az ő zsebébe is fizetésének sokszorosa vándorol így. Mégpedig olyan pénznemben, amelyért kapni is valamit.
De nemcsak emiatt tartja magát a szerencse fiának. Pedro Havanna egyik külvárosában lakik, s bár lakásában hol a víz-, hol az áramszolgáltatás marad ki, kellemes fedél van a feje felett. Jó családból származik, a nagymama saját házat hagyott örököseire, s mivel az még a forradalom előtti szerzemény volt, és nem haladta meg az előírt nagyságot, nem államosították. Több családtagja végzett egyetemet, édesapja nyugdíjasként ma is dolgozik az oktatási minisztériumban. És ha nagy a szükség, Miamiban élő húgától is jöhet támogatás.
A forradalom ötvenedik évfordulója nem fordította fel fenekestől a hétköznapokat. Alig van olyan plakát, amelyen Fidel Castro hirdeti az igét. Igaz, a Granma hasábjain ismét jelentkezett egy levéllel – ám egyéb életjel nincs tőle, és nem is számított senki arra, hogy a jubileumi ünnepségeken megjelenik.
Annál többet találkozni Che Guevara legendás alakjával, óriásplakáton éppúgy, mint emléktárgyakon. Ez az egyetlen árucikk, amelyből láthatóan nincs hiány. Bár a „Kuba gyarmati emlékei” címet viselő körutazás tematikájába a havannai forradalmi múzeum nem fért bele, Santa Clara felkeresése, Che mauzóleumának és múzeumának meglátogatása igen. A tágas téren monumentális emlékmű, díszőrség, kellő áhítat a múzeumban – minden, ami kell.
Castro levele
A képanyag bőséges felvilágosítást ad az argentin orvos kalandos életéről. (Még szerencse, hogy a forradalmi elfoglaltság közepette is mindig volt ideje fényképezkedésre.) Magánélete, nőügyei sem tűnnek tabunak: Pedro készségesen mesél minderről. Sőt! A buszban megkapjuk a Stern évekkel ezelőtti különszámának egyik terjedelmes cikkét. A gondosan műanyag fóliába csomagolt oldalak taglalják Che nem éppen vonzó tulajdonságait, a forradalom győzelme utáni túlkapásait is. A cikk két nap alatt mindenkihez eljut, még a szállodaszobába is felviheti, aki nem szeret zötyögő buszban olvasni. Aztán lehet morfondírozni, hogyan illik ez mindabba, amit az ember a drasztikus elfojtásról hallott, s hogy milyen kevés bírálat is elegendő egy kis letartóztatáshoz...
Persze nem ez az egyetlen mozzanat, ami nehezen egyeztethető ismereteinkkel.
A szegénység – vagy inkább nincstelenség – látható. De nem amolyan igazi nyomor. Nyomát se látjuk elégedetlenségnek. Talán mert ezen a tájon, harmincfokos téli melegben, szikrázó napsütésben minden más. Mosolygósak az arcok. Az öltözékből semmire nem lehet következtetni: a gumipapucs, bőrsaru, egy szál trikó, vékony nadrág vagy szoknya itt egész évben megfelelő viselet. Akik megszólítják a külföldit, nem ennivalót vagy pénzt kérnek: a szappan és a golyóstoll a vágyak netovábbja.
Tény, hogy a belföldi pesóért árusító boltok kínálata a hetvenes évek végének moszkvai üzleteire emlékeztet, és Pedrótól tudjuk, hogy bár az állampolgári jogon járó utalványért az alapellátás biztosítva van, a kiutalt porció nem elég. Ám a hiány kicsit sem befolyásolja az utca emberének hangulatát. A kisebb városokban, Cienfuegosban, Trinidadban a festőien koszlott, egykor gyönyörű épületek előtt a keskeny utcákban egész nap kinn üldögélnek, csevegnek, zenélnek, nevetnek. Hogy ki dolgozik és mikor, azt sejteni sem lehet. Működő ipart nem látni, annál több leállt cukornád-feldolgozót. Narancsligetek, virágzó mangófák tarkítják a tájat, sovány állatok legelésznek, de száz kilométereken nem látni embert, aki dolgozna a földeken. A semmibe futó, fűvel benőtt sínpár westernfilmeket idéz: vonat nem jár. A legtöbb mozdony alkatrészhiány miatt javíthatatlan.
A háztartási gép is ritkaság, ügyesen toldozzák-foltozzák, amíg lehet. Nagy kincs egy-egy hatvanas évekbeli mosógép motorja – meséli Pedró. Mindenről az embargó – itt bojkottnak hívják – tehet: a gaz imperialisták, akik nem szállítanak, és nem is importálják a rumot, a szivart, a narancsot. (Kanadát viszont istenítik: nikkelt vesz Kubától.) Az Amerika-kapcsolat is olyan öszvér dolog:
a jobb szállodákban van Coca-Cola, de Mexikóból. És a jó koktélok, a szivar, a nagyszerű idő, a kíváncsiság vonzza az amerikaiakat is. Nem közvetlenül jönnek, hanem Kanadából vagy Jamaicából. Pénzért vízum ott is kapható. A dollárt itt nem szeretik, de 20 százalékos plusz kezelési költség fejében beváltják. Pedro nővére is járt már itthon, ő is Jamaicán át hozta el a családnak bemutatni kisbabáját.
A bűnös Miami
Hogy miért tartanak a jövőtől? Nemcsak azért, mert ötven éve hallgatják, milyen szörnyű dolog a kapitalizmus: féltik, amit a forradalom valóban megvalósított. Az ingyenes egészségügyet és gyógyszerellátást – még ha utóbbiból csak hazai gyártmány áll is rendelkezésre. És az oktatást, amely kiemeli Kubát a hasonlóan szegény latin-amerikai országok közül. A kettő kombinációja a legkurrensebb exportcikk: a kubai orvosok keresettek Dél-Amerikában, őket ki is engedik bizonyos feltételekkel, hiszen a hazautalt pénz ugyancsak jól jön. A kényszerű nyitás iránya is Dél-Amerika, a Riói Csoport. A legnagyobb támogatás a venezuelai Chaveznek köszönhető. Például az olcsó olaj.
Kérdés, mi lesz, ha a gazdasági válságban elapad ez a forrás.
De effélén nem sokan, nem sokat törik a fejüket. A csodálatos karibi szállodában, Trinidad közelében a személyzet már reggel vidáman csivitel, a szobákban a törülközőket vicces állatformára hajtogatják. Telik az idejükből, rengetegen vannak. Nagyszerű állás ez, az all inclusive napi háromszori terülj-terülj asztaláról jut mindenkinek. A tél elől idemenekülő külföldiek – többségben kanadaiak – mindennel elégedettek, a napi többszöri pár perces áramkiesés nem zavaró, a 30 fokban a melegvíz-szolgáltatás akadozása sem gond. A tenger csodás, hajóforgalom sem zavarja. Még halászok sincsenek (Pedro szerint a kubaiak nem szeretik a halat.) Az idegen gyanítja, a halászhajó útjai kiszámíthatatlanok lehetnek, túl közel van a bűnös Miami vagy a többi sziget...
