Orbán bajba jut

Orbán azonban bajba jut. Rossz híre van a nyugat nagy részén, a Fidesz semmiképpen sem a nyugaton jó kapcsolatokkal rendelkező magyar értelmiség, a művészek és a legtöbb újságíró pártja, bár képviselheti az üzletembereket és a munkásokat. A bírálatoktól függetlenül a kormányfő azon a véleményen van, hogy Európának meg kell újulnia, és ehhez az egyetlen kérdés, hogy mely országokban elég erős a vezetés, hogy vezesse ezt a folyamatot. A régión belül Magyarország a legkevésbé sikeres állam. Oroszországhoz hasonlóan vannak monopóliumai, hat az alkoholizmus, hiányzik viszont egymillió állás. A háttér: a rendszerváltás után maradt a kommunista elit, amelyet jó viszony fűzött a nemzetközi üzleti világhoz. Orbán nem volt a nomenklatúra része. Ebben az értelemben a fülkeforradalom mutat bizonyos közös vonásokat azzal, amit a Kaczynski-ikrek vittek véghez Lengyelországban. Meg akarja ugyanis fosztani a posztkommunista elitet mindazoktól az előnyöktől, amelyeket a régi rezsimből mentettek át maguknak. Az MSZP az elmúlt években különös tehetséget árult el, hogy tönkre tegye a gazdaságot, a politika azonban csak 2006-ban esett szét, amikor is kiszivárgott az őszödi beszéd. Gyurcsány és hívei nem értik teljesen még ma sem, hogy a hazugságok beismerése mennyire felháborította a közvéleményt. Ehhez járult a rendőrség brutális fellépése 2006. október 23-án.

Az eredmény: egy amerikai, vagy angol stílusú választáson Orbán a helyek 98 %-át szerezte volna meg, de így is egy olyan kormány jött létre, amelyet nem gátoltak fékek, a következmény pedig egy új alkotmány lett. Az alaptörvény a hívek szerint nem tartalmaz semmi olyat, ami ne lenne meg valamely más, nyugati országban. Az ellenfelek viszont azt mondják, az egész nem lehet kevésbé szabad, mint a részek összege és a jogszabályok sorát úgy értékelik, mint a tekintélyelvű hatalom fokozódó szorítását. Orbán szerint a heves ellenkezésnek az alkotmánnyal szemben az az oka, hogy az szembemegy az európai vezetők utolsó generációjának, ezen belül is főként a 68-as nemzedék ideológiájával, mivel az ő európai történelemfelfogásuk antitézise.

Ami a belpolitikai vitát illeti, ott Orbánnak vannak erősebb érvei, ideértve hogy az elnöki jelleget akarta erősíteni a kormányzásban, de ide lehet sorolni a médiaszabályozást, vagy a közigazgatás megtisztítását a kommunista idők kövületeitől. A miniszterelnök úgy gondolja, hogy Strasbourgban megvédte az alaptörvényt. Szerinte isten és a vallás, család és nemzet nem csupán a múlthoz, hanem a jövőhöz is tartoznak. Az alkotmány éppen ezt tükrözi, mi a gond tehát vele?

A magyar történelem bizonyos sajátosságai miatt Európa aggódik amiatt, hogy az ország alkotmányosan és másként a saját útját kívánja járni. Az egyik ilyen vonás, hogy a magyarságtudat vonatkozik a más államokban élő nemzettársakra is. A szomszédos államokban élő magyarok sorsa legszenvedélyesebb külpolitikai foglalatosság az összes magyar politikai réteg számára. Orbán június 4-ét Trianon napjává tette, felgyorsította az állampolgárság megadását a külföldön lakó magyarok számára, de ez utóbbi mögött sem a túlzott lelkesedés rejlik, a parlament szinte egyhangúan megszavazta. A miniszterelnök szerint ezekben a lépésekben nincs nacionalizmus, revansizmus vagy etnikai kizárólagosság. Éppen ellenkezőleg, a magyarok a szétválasztás évei után értékelik, hogy ismét a szélesebb, határok nélküli Európa részei. Ez igaz lehet, csak éppen a nem magyarok értik meg nagyon nehezen. És még nehezebb felfogniuk, amikor azt tapasztalják, hogy a Jobbik alapvetően nacionalista, sőt fasiszta. (Gyurcsány Ferenc az interjúban neonácinak minősítette a pártot.) A szerző megemlíti Csurka és Bayer Zsolt idevágó munkásságát, hozzátéve, hogy a zsidóság 2. világháborús kiirtásában játszott hatékony magyar kormányzati szerep miatt helyénvaló az ilyen fokú érzékenység, miközben szellemi energiáinak jó részét a Jobbik a cigányoknak és Izraelnek szenteli. A párt problémát jelent nemcsak az országnak, hanem Orbánnak és a Fidesznek is. Mindazonáltal a kormányfőt még ellenfelei sem vádolják antiszemitizmussal vagy rasszizmussal. Ám a nem magyarok csak nehezen kapiskálják, hogy a fiatal demokraták nem azonosak a Jobbikkal.

Orbán kísérlete a nyugati történelmi alkotmányosság spektrumának tiszteletre méltó részén mozog, de nem biztos, hogy keresztül tudja vinni. A gazdaság továbbra is igen rossz állapotban van. A korábbi kormányok pazarlása, és ez alól az előző Fidesz-kabinet sem kivétel, súlyos adósságba verte az országot. A magyarok nem riaszthatják el az IMF-et, akár igénybe veszik anyagi forrásait, akár nem. Az EU a gazdasági sebezhetőséget arra használja ki, hogy nyomást gyakoroljon a miniszterelnökre különféle, nem gazdasági ügyben. A magyar vezetés úgy érzi: igazságtalanul kipécézték, lásd a nagyobb spanyol költségvetési deficit esetét. Orbán elismeri: amit ők csinálnak, az nincs összhangban azzal, ami idáig a nemzetközi pénzügyi világ fő áramlatának számított. De utóbbi jóváhagyná a magyar intézkedések jó részét, beleértve a drákói mechanizmus bevezetését a büdzsé kiegyensúlyozására. A kormányfő különösen büszke arra, hogy az egykulcsos adó kedvez a gyermekes családoknak, mert a demográfiát kulcsfontosságúnak tartja. Ugyanakkor a szabad piacot illetően borúlátóbb, mint a konzervatívok akár öt évvel ezelőtt. Különösen önfejűen megregulázta a nyugati monopóliumokat. Gazdaságfilozófiáját Erhardtól vette, azt akarja, hogy az átlagember költsön. Ezért intézkedett pl. a devizahitelesek érdekében és emelte fel a minimálbért. Azt mondja, nem lehet ugyanazzal a programmal kijutni a válságból, mint amelyik odajuttatta a gazdaságot. Szájer József a nyáron Washingtonban azt hangoztatta, hogy Magyarország próbakő és még az USA is tanulhat tőle. Éppen ez lehet az összecsapás lényege Orbán és szomszédai között. A pénzügyi válság megmutatta, hogy a nyugati államok költségvetést illetően felelőtlenek, intellektuálisan kimerültek, már nincsen több gazdaságpolitikai trükkjük. Mégis szűkül annak a tere, hogy esélyt adjanak másfajta programoknak. Pedig sokat nyerhetnek azáltal, ha megengedik más nemzeteknek, hogy más irányban próbálkozzanak, hogy politikai laboratóriumként szolgáljanak. Az orbáni Magyarországra adott reakciókból ítélve a nyugati vezetők soha nem voltak kevésbé hajlandók eltűrni bármi ilyesmit.