Olimpia, Futbólia

Elkapott az olimpia láza, megszűnt körülöttem a világ, a föld fölött lebegtem. 1952-ben.

Nem voltam még tízéves. Az olimpiát Helsinkiben tartották, rádión lehetett követni, a Szabad Nép naponta tudósított az eseményekről. A lapokból kivágtam a cikkeket és a fényképeket, beragasztottam őket egy albumba, szépen betelt a végére, 16 arany, 10 ezüst, 16 bronz. A győzteseket és a helyezetteket személyes ismerőseimnek éreztem.

A kedvencem Korondi Margit volt, kecses tornászlány, felemás korláton lett aranyérmes, az övé volt az első magyar arany, az album első oldalára került, aztán szerzett még egy ezüstöt és négy bronzot.

A Béke és Szabadság című hetilapban megjelent egy fotó, tagbaszakadt fickó, Beara, a jugoszláv válogatott kapusa, amint várja Puskás tizenegyesét. Ki is védte, de ennek utólag már nem volt jelentősége, a kép csak nyomatékosította, hogy legyőztük Góliátot, Magyarország–Jugoszlávia 2-0, a második félidőben Puskás akcióból betalált, és a végén Czibor is. Szepesit hallgattam, leültem szemben a rádióval, el nem mozdultam mellőle, a tizenegyes-hárítás világkatasztrófának tűnt, a végén zokogtam, olimpiai bajnok lett a magyar futballválogatott.

Soha többé nem lelkesedtem ennyire olimpiáért, soha többé nem érdekelt ennyire.

Mi az oka? Még fogalmam sem volt ideológiai propagandáról, a Rákosi-korszakról – négy évvel később Melbourne-ben már igen, akár hiszik, akár nem, ennél jóval korábban, az 1953-as júliusi párthatározat „közvetítését” és Rákosi meggyengülését hasonló izgalommal hallgattam rádión a zempléni Kőkapu kastélyüdülőjében, mint egy évvel azelőtt Szepesit –, a sportról úgy gondoltam, hogy csak sport. Erő, szépség, ügyesség. Tetszett.

6-3 és ’48

Meccsekre is jártam a Népstadionba. Anyám kollégája, bizonyos Sípos úr focirajongó volt. Anyám a Mechanikai Mérőműszerek Gyárában dolgozott adminisztrátorként a Szív utcai irodában, ott találkoztam Sípos úrral, aki elvitt a bajnoki mérkőzésekre. Sípos úr MTK-drukker volt, amit akkor Vörös Lobogónak hívtak, erről Sípos úr azt mondta, hogy helytelen. Viszont a Vörös Lobogó tudott focizni. A Kinizsi is. Ők voltak az FTC. Zúgott a Népstadionban a „hajrá, Kinizsi!” és a „hajrá, Lobogó!”, kettős meccseken hetvenezren ültek a lelátón. Az országban volt, ami volt, viszont foci is volt, szurkolás is volt, úgy emlékszem ezekre a vasárnapokra, mint igazi közösségi élményre, népünnepélyre.

Focimániám sokáig nem lankadt. A londoni 6-3-at gyógyírnak éreztem a ’48-as szabadságharc elvesztésére. A berni világbajnoki vereséget szüleim barátainál, a Ligeti házaspárnál éltem át, a Szepesi közvetítette meccs után zaklatottan sétáltam a kelenvölgyi ház szőlőskertjében, hangosan átkozva Librichet és Fritz Waltert, akiket semmi másért nem vettek be a nyugatnémet csapatba, csak hogy mérkőzésről mérkőzésre lerúgják Puskást.

A focimánia tiszta őrület, de amíg teljesítményre épül, van benne rendszer. Az 1966-os világbajnoki magyar–brazil hisztérikus várakozást keltett, loholtunk haza, a belvárosba a Lejtő utcai vállalati strandról, hogy le ne késsük; már üresek voltak az utcák, az egész ország lázban égett. Az egész pártállam. „Magyarországon a kommunizmus idején politikai cél volt, hogy megutáltassák az emberekkel a futballt” – nyilatkozta a minap Orbán Viktor, az ember, aki sohasem hazudott. Attól, hogy ő akkoriban pendelyben szaladgált, 1966-ban is éltek felnőtt emberek ebben az országban. Sok mindent vagyunk képesek elhinni (már aki), de ezt talán mégsem. Rákosiék után Kádárék is legszívesebben Futbóliára keresztelték volna az országot, nekik még kétharmad sem kellett volna hozzá, mint azoknak, akik ellopták tőlünk a köztársaságot.

Megutáltatni maga a futball utáltatta meg a futballt Magyarországon, köztük úgynevezett sportszakemberek, sportvezetők és politikusok, nem mondom, hogy Orbánékkal kezdődött, annál jóval régebben, ők csak bevégzik majd az egészet, nekik jut a nagy temetési nap, hol ünnepélyes lassú gyászzenével...

A közpénzek eltapsolása befektetett munka (edzésmennyiség és -minőség) nélkül, a korrupció, a gyűlöletpropaganda tönkretette a játékot és környezetét. Közösségi élmény? Népünnepély? Néhány száz ember, aki megelégszik a falábú „Vidi”-vel és „Loki”-val – miközben valódi meccseket is láthat a hanyatló Nyugat csapataitól –, köztük a szurkolói magnak nevezett rasszista csürhe. (Soha nem felejtem a debreceni főtér éjszakai csendjét felverő, gondolom, a Perényi 1.-ből érkező randalírozókat 2009. május 22-én.) Több nemzedék vonul még nyugdíjba addig, amíg a nagy csapatok fölötti győzelem ócska illúzióját – egyéb illuzórikus országvárakozásokkal egyetemben – felváltja valami más, még messze nem a kilábalás, de legalább a szembenézés a valósággal.

Csodacsatár: ’56

„Miniszterelnök úr, ön teljesen elvesztette a józan politikai ítélőképességét.” Ezt A csodacsatár című, 1956-ban készült filmben mondják, amikor az ország – Futbólia – első embere 4-0-s győzelmet vár Cornerland ellen. Az előző vereség után leváltott edző helyére „most a megbízhatóság a döntő!” jelszóval a „labdarúgás és kapcsolt részeit illetően teljhatalmat” nyert tengernagy (nem vezénylő tábornok!) segédtisztjét nevezik ki. A Keleti Márton rendezte szatíra egyik-másik jelenete máig semmit sem vesztett érvényességéből. A kormány statáriumot hirdető válságülésének végén felszólal a kulturális tárca birtokosa, és félénken megkockáztatja, nem kellene-e elkezdeni „a húsz éve ígért operaház” felépítését, mire a vezénylő tengernagy megvetően végigméri: „Ezek miatt megy tönkre az ország!”

Csak nyerni

Ajánlom A csodacsatár című filmet a regionális Futbólia első emberének, Kósa Lajosnak, mielőtt hozzákezd a Nagyerdő fáinak kiirtásához. Melyik félénk kulturális miniszter meri ma megkérdezni, mi köze a közpénzekhez a civil szférába tartozó luxus-futballstadionnak, és hogyan számol el a város első embere az eminens nemzeti érdeket képviselő, hosszú évek óta félbemaradt debreceni színházépítkezéssel, a beleölt milliárdokkal, plusz az állagmegóvásra pazarolt milliókkal?! És melyik miniszter merne szakember vezette operaházat számon kérni a miniszterelnökön, aki szlovák kollégájával – maga meséli kedélyesen – jól elbeszélgetett a fociról és semmi másról, hiszen nincs ma ennél fontosabb közép-európai téma.

A nagyotmondás, a hazugságokkal és hamis illúziókkal beetetett közvélemény, amely nemzeti katasztrófának fogja föl olimpiai érmeink számának fokozatos csökkenését, csak felszíni jelenség a sport ugyancsak fokozatosan növekvő elüzletiesedéséhez képest. A pénz uralma, a dopping, a mindent felülíró reklám, a győztesekre való fogadások kevéssé megnyerő gyakorlata már rég megfosztotta az olimpiai mozgalmat (is) attól, ami a lényege (lehetne): a nemes versengéstől.

A valódi teljesítménybe vetett hit mindazonáltal kiirthatatlan az emberből, és ez jól van így. Ha nem is a hatvan évvel ezelőtti rajongó odaadással, de lelkesen nézem a londoni olimpiát. Pontosabban bele-belenézek. Amikor ezt írom, még az elején járunk, nem tudni, hány érmünk lesz. Bevallom, nem a sztárjainknak, az „esélyeseknek”, a túlajnározottaknak szurkolok, akik közül már többen csődöt mondtak. A nagy ígérgetés az illúziókat táplálja, ezt két év óta csak a vak nem látja ebben az országban. Kedvencem Szilágyi Áron, ez a huszonkét éves fiatalember, akitől csak a legszűkebb vívószakmából vártak néhányan eredményt, ők sem deklarálták előre, úgyhogy csendben, nagyotmondás nélkül készülhetett, nem akarta legyőzni sem a Nyugatot, sem Brüsszelt, nem mondta, hogy a vívás a mi játékunk, a mi szenvedélyünk (az a miniszterelnök szerint különben is a labdarúgás, senki másnak nem való úgy, mint nekünk), egyáltalán, nem tett semmilyen nyilatkozatot. Csak olimpiai bajnok lett.
Soha többé nem lesz abban az előnyös helyzetben, hogy egy szót sem kell előre szólnia a nyerésről, csupán nyernie kell. Amit teljes szívből kívánok a remélhetőleg sikeres versenyzői jövő előtt álló sportolónak.
Beragasztottam a fényképét képzeletbeli albumomba.