Nyomorúságon hízik a béranyaipar – Az új kaukázusi krétakörben azé a gyerek, aki akarja
„A sorozatgyilkos és a béranya között az a különbség, hogy az első újra és újra öl, a második újra és újra szül” – e rejtélyes mondat egy grúz kollégától való, akivel egy késő őszi este találkoztunk Tbiliszi egyik kiskocsmájában. Nagy szó, hogy eljött, mert bár nemzetközi és grúz nőjogi szervezetekkel, kormányzati hivatalokkal is egyeztettünk, ahogy közeledett a beszélgetések időpontja, inkább lemondták a találkozót.
„Ez tabu” – magyarázza a helyi újságíró, és emlékeztet arra, hogy a béranyaságot Ilia pátriárka, a grúz egyház feje 2014 januárjában ekként bélyegezte meg: az így fogant és született gyerekek felnőttként „problémásak” lehetnek, azok a családok pedig, amelyek ilyen gyerekeket nevelnek, nem lehetnek boldogak.
A pátriárka szavai megrázták a mélyen vallásos, ám a béranyaiparágban erőteljesen érintett grúz társadalmat. Politikusok, ismert grúz értelmiségiek tiltakoztak a megbélyegzés ellen (többek között Davit Sergeenko egészségügyi miniszter, Tbiliszi polgármestere Gigi Ugulava, Tamar Chugoshvili, miniszterelnöki tanácsadó. „Minden gyereknek joga van az élethez és a boldogsághoz” – figyelmeztettek akkor a tiltakozók. Január 8-án a pátriárka rezidenciája előtt tüntetők és a pátriárka támogatói össze is csaptak: a rendőrségnek kellett közbeavatkoznia.
A vita azóta sem csillapul, viszont a béranyaipar virágzik, így egyre nagyobb tétje van annak, ki, mit mond a grúz rendszerről, ezért hát a Kelet-Európából érkező újságírókkal szembeni bizalmatlanság. Nincs teljes információstopp: meglepetésünkre az első, aki kötélnek áll, épp Mariam Kukunashvili, a New Life in Georgia központ vezetője, társalapítója. Ez a béranya-közvetítő cég az egyik legismertebb grúz üzleti sikertörténet a piacon. Mariam Kukunashvili ismert médiaszemélyiség, profi táncos, nem mellesleg a tíz leggazdagabb grúz nő között tartják számon.
Mariam Kukunasvili A New Life in Georgia kilenc éve működik, globális hálózatot hozott lére: kirendeltségei működnek Nepálban, Mexikóban, Kambodzsában és Lengyelországban is. Mariam Kukunashvili nem egyszerűen üzletasszony, ő az aki a béranyaság „filozófiáját” markánsan képviseli, s akit éppen ezért élesen támadnak is Grúziában. A New Life in Georgiat négy évvel ezelőtt azzal vádolták meg, hogy illegálisan juttatott ki az országból béranyáktól született csecsemőket európai párok számára.
A vádak nem törték meg az üzleti sikert. Mariam Kukunashviliről azóta film is készült (Ötezer gyermek anyja címmel), szimultán dolgozik több kontinensen, és számunkra is azonnal biztosított időpontot egy hosszabb interjúra. Tartunk attól, hogy a beszélgetést inkább reklámnak szánja, és így is indul a kérdezz-felelek. „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy gyereke legyen” – ismételi szinte bemutatkozásként Mariam Kukunashvili a béranya közvetítők szóróanyagaiban visszatérő mondatot. A grúz jogszabályok – teszi hozzá – a „kliensek”, vagy „szülőjelöltek” körét szinte alig korlátozzák. Nincs semmilyen alkalmassági vizsgálat, mint mondjuk az örökbefogadó szülők esetében? – kérdésünkre kérdés a válasz: „Ki és milyen alapon dönthet arról, hogy kiből lehet, és kiből nem szülő?”
Grúziában egy megkötés van: itt homoszexuális párokat nem szolgálnak ki.
Anyaméh jutányosan kiadó
A New Life in Georgia globális hálózata erre is talált megoldást: a meleg szülőjelölteket azokban az országokban lévő klinikákban látják el, ahol ez nem megkötés. „Sok mindenre fel vagyunk készülve. A HIV pozitív szülőket például Mexikóba irányítják, ott adottak a technikai feltételek számukra a béranyás gyerekvállalásra. A spanyol szülőket viszont a mexikói spanyol diplomáciai testület nem segíti ahhoz, hogy az itteni béranyától született gyerekeikkel hazatérjenek. Így a spanyoloknak máshova, például épp Grúziába kell menniük”. Ezeket az eljárásokat a nemzetközi irodalom „béranya- illetve petesejtdonor-turizmusként” vagy „offshore béranyaságként” írja le: a stratégia az, hogy a megrendelő a lokális jogi megszorításokat megkerülve, nemzetközi „nagykapukat” keresve, a legelőnyösebb áron jusson gyerekhez.
Az elmúlt másfél évtizedben „bérbaba-boom” következett be, és ezzel arányosan a nemzetközi rendszerben történő örökbefogadás harmadával csökkent. A Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia állandó bizottsága által kiadott 2012-es jelentés szerint 2006 és 2010 között 1000 százalékkal nőtt a globális, üzleti alapú béranya-programok forgalma. Indiában jelenleg 3000 klinika működik, az indiai iparkamara adatai szerint ez 2012-ben 2,3 milliárd dollár hasznot hozott. India a legolcsóbb a piacon: itt meleg-, egyedül álló szülőket is kiszolgálnak, 6-7 ezer dollárért már bérelni lehet „méhet” (ahogy az üzleti szleng mondja), vagyis béranyát. A teljes béranyás-csomag ennél jóval drágább, de ritkán haladja meg a 20 000 dollárt: a béranyák részletben, megkötésekkel kifizetett bére mellett az orvosi költségek, a különböző beavatkozások költségei is hozzáadódnak a végösszeghez. Külön felárt kell fizetni például azért, ha nem indiai, hanem kaukázusi rasszhoz tartozó, azaz fehér petesejt-donort akar a megrendelő. 200-500 dollárért ugyanitt teljes adminisztrációt, útiokmányokat is kapni a megrendelt csecsemőknek. Az Egyesült Államokban mindez összehasonlíthatatlanabbul drágább: ha valaki Amerikában keres béranyát, akkor a jelenlegi „béranya-központ” toplista szerint legkevesebb 110 ezer dollár kiadásra számíthat – de klinikától függően a végösszeg elérheti a 160-170 ezer dollárt is.
Száz százalék üzlet
Grúziát a béranya-árak miatt kedvelik az európaiak, bár itt valamivel drágábban lehet méhet bérelni, mint Indiában. Attól függően, hogy egyes vagy ikerterhességet hord-e ki az anya, 10-12 ezer dolláros bérre számíthat Grúziában, viszont az orvosi kiadások alig magasabbak, a petedonor az „alapcsomagban” a kaukázusi rasszhoz tartozik, azaz fehér ember.
A grúz béranya olcsó, és a hatályos jogszabályok szerint szinte semmilyen joggal nem rendelkezik. A csecsemők anyakönyvi kivonatában nem jelenik meg a béranya, aki akkor sem vállalhatja az anyaságot, vagy a gyerek további nevelését, ha felmondja a megrendelővel kötött szerződést (ellentétben a nepáli, thaiföldi vagy kambodzsai béranyákkal – emlékeztet Mariam Kukunashvili). A béranyák kifizetése részletben, feltételek szerint történik, a New Life in Georgia esetében direkt a kliens és a szülő nő között zajlik a tranzakció. A cégalapító szerint azért, hogy megelőzzék a vádakat, mely szerint a béranya nem kapja meg az előre kialkudott bért. Ha azonban a nő korábban szül, vagy valami komplikáció lép fel, esetleg vitás helyzet alakul ki a megrendelő és a béranya között, megtörténik, hogy nem kapja meg a pénzét, vagy csak annak egy részét utalják át számára.
„Mi motiválja a nőket, inkább a pénz, vagy szó lehet karitatív megfontolásról is?” – tesszük fel a kérdést vendéglátónknak, aki gyors és egyértelmű választ ad. „Nem inkább, hanem száz százalékig a pénz motivál – meséli Mariam Kukunashvili, aki azonban cáfolja, hogy ez a nők kizsákmányolását jelentené. „Ha megnézi a WHO statisztikáit, akkor azt fogja látni, hogy rengeteg olyan szakma van, amelynek gyakorlása súlyos egészségkárosodást, vagy halált okoz. Az USA-ban évente 200 000, az építőiparban dolgozó ember hal meg. A béranyaság nem ilyen.” Arra a kérdésre, hogy milyen a viszony a béranya és a magzat illetve a csecsemő között, ellentmondásos választ ad. Van érzelmi viszony a szülő nő és a csecsemő között, de a béranyák, mint mondja, első perctől tudatosítják, hogy a méhükben hordott gyerek nem az övék. Beszélgetőtársunk kitér arra is: saját, béranyáktól született gyerekeinek anyjával olyan a viszonya a mai napig, mint „két nőnek, akik segítették és segítik egymást”.
Kié a gyerek, és mitől függ, kinek a „tulajdona”? – kérdezünk vissza, és itt Mariam Kukunashvili megrajzolja számunkra a kaukázusi krétakört: „Azé a gyerek, aki akarja. Az anyaság társadalmi szerep, amit vagy elfogadsz, vagy nem fogadsz el. Nem az számít, hogy béranyától van a gyerekem, vagy örökbe fogadtam, esetleg valaki az utcáról hozta be. Ha azt akarom, hogy az a gyerek az enyém legyen, akkor az a gyerek az enyém”.
Úgy tűnik: ez az akarat (és a befektetett tőke) mozgatja a fejlődő béranya piacot. A nemzetközi környezet pedig, osztja meg velünk tapasztalatait a New Life in Georgia társalapítója, egyre elfogadóbb. Egy európai megrendelő esetében a grúz béranyától született csecsemő számára az európai diplomáciai képviseletek 5-6 hét alatt állítanak ki útiokmányokat (Mariam Kukunashvili cége az ügyintézéshez külön szakértőt alkalmaz). A brit, az amerikai vagy az ausztrál nagykövetség DNS tesztet kér, máshol az sem szükséges – állítja beszélgetőtársunk, aki azt is elmondja: nagyon gyakori, hogy a megrendelő szülőpár egyikének, az anyának, nincs köze biológiailag a gyerekekhez, de az is sokszor előfordul, hogy a csecsemő anonim donorok ivarsejtjeiből származik. Így biológiai értelemben nem apa és nem anya a megrendelő.
A kérdésre, hogy változtatna-e valamit a grúz béranya törvényen, nemleges választ kapunk, végül mégis megjegyzi Mariam Kukunashvili: azt azért szabályozná, ki és hányszor lehessen petesejtdonor, és életkori megkötést is életbe léptetne a bérgyereket nevelő szülők esetében. „Hatvan év felett gyereket vállalni… Azt a csecsemőt azért fel is kell nevelni, nemdebár?”
A béranyák jogait nem erősítené? – próbálkozunk megint, de ettől a típusú jogvédelemtől elzárkózik, annak ellenére, hogy információnk van róla: cége jogi segítséget nyújtott olyan béranyának, aki nem kapta meg az előre kialkudott bérét. „Ahhoz mit szól, hogy Európában „technikai anyáknak” nevezik ezeket a bérért szülő nőket?” Vendéglátónk ebben a kérdésben megengedőbb. „Azt hiszem, ez nem helyes. Ahhoz, hogy sikeres legyen egy ilyen terhesség odafigyelésre, gondoskodásra van szükség, és ez csak technikai eszközökkel nem megoldható. Ha csak így tekintünk ezekre a nőkre, akkor szabad utat engedünk a kizsákmányolásnak”.
A New Life In Georgia elegánsan berendezett irodái zsúfolt lakótelepen működnek. A béranya központ bejárata fölött fémes cégér csillog, az irodavezető brit akcentussal búcsúzik, de ahogy kilépünk az utcára hajlott hátú idős grúz nők kendőbe-kabátba burkolódzva kínálják portékájukat. Más világ. Gyümölcsöt, zöldséget, házi süteményeket, horgolt-kötött ruhákat, szuveníreket, régiséget, kacatot kapni minden sarkon. Egy rossz babakocsiból zacskóba, papírba csavart fűszereket kínál egy néni a Szabadság téren, ahol messzire csillog Szent György aranyszobra. Minden eladó Tbiliszi utcáin, tömegek reménykednek egy-két láris bevételben. És semmi nyoma annak, hogy milliós üzletág körzetében járnánk.
A családon belüli erőszak elől a béranyaságba
Második találkozónkat sokkal nehezebben hozzuk tető alá: Nato Shavlakadze, a Grúz Erőszakellenes Hálózat elnöke csak azután fogad, hogy határozott levelet írok neki sokadik megkeresésem után: nem a szenzációhajhászás, nem a saját újságírói ambícióm, hanem a kiemelten fontos, Európát és Grúziát érintő társadalmi ügy hozott ide. A gangos bérház földszintjén berendezett irodában kiderül: „letesztelnek”, személyes találkozóra van szükség ahhoz, hogy bizalommal legyenek, és megosszák velünk a béranyaságra vonatkozó tapasztalataikat.
Mariam Kukanashvili még arról beszélt: anyagi okokból vállalkoznak a grúz nők a bérszülésre, de ez nem azt jelenti, hogy csak a legszegényebbek jelentkeznek erre a feladatra. Van aki például csak jobb életkörülményeket akar, mondjuk azt, hogy külföldre küldhesse a gyerekét tanulni – hangzott el a New Life in Georgiaban. Ezzel szemben Nato Shavlakadze úgy látja: a béranyák gyakorta családon belüli erőszak áldozatai. Az általa vezetett civil szervezet védett házából is többen kerültek béranya programba. Nem azért, mert az NGO erre ösztönözte volna, hanem azért, mert a hátrányos helyzetű, egyedül álló nőknek alig van esélye az anyagi önállósodásra, talpon maradásra. „Volt olyan esetünk, amikor egy embercsempész-drogfutár hálózatból mentettünk ki egy nőt, aki egyedül nevelte két gyerekét, és aki eleve hátrányból indult, mint egykori állami gondozott és bántalmazott gyerek: belőle is béranya lett, ráadásul ki sem fizették.”
Egyik krízishelyzet hozza a másikat – figyelmeztet a jogvédő. „A védett házban néhány hónapra biztonságot tudunk ezeknek a nőknek nyújtani, de aztán hova menjenek? Hálózatok alakulnak ki, az áldozatok látják egymás példáját, és így kerülnek a rendszerbe. Béranyaként legalább a terhesség idejére lakáshoz jutnak, és néhány szülés után talán saját ingatlant is vásárolnak.”
Vendéglátónk arra bíztat, látogassuk meg védett házukat Tbilisziben, de nem sejtjük milyen nehéz feladatra vállalkozunk. Újabb lakótelepre érünk: ezúttal a tömbházak közé ékelődött autószerelő-, barkácsműhelyek keresgélünk, de a megadott címet másfél óra alatt sem találjuk. Végül autót küldenek értünk: egy zsákutca végén, magas betonfalak mögött van a védett ház, ahol Ia Khutsishvili ügyintéző fogad. Mosolygós, kedves nő, de néhány szóban összefoglalja kik és miért élnek itt: ottjártunkkor védelmet kapott egy ötgyermekes nő (arcán kötözés, sebhely), legkisebb fia másfél éves.
Ugyancsak a védett házban lakik egy anya a lányával, egykori újságírónő, aki ellen, férje halála után, sógora kísérelt meg gyilkosságot. A nemzetközi alapítványi támogatásból működő központ legfeljebb nyolc hónapra biztosít védelmet: utána a rászorulóknak maguknak kell boldogulni. Ez Tbilisziben könnyebb, mondják többen is, az igazi baj vidéken van. Vidékről jön a béranyák zöme is. A női jogvédők tanácsait követve utazunk hát vidékre: az örmény kisebbség lakta határvidékre, a török határ közelében fekvő Akhalzikhe nevű városba. Itt is krízisközpont és védett ház működik: előbbibe engednek betekintést a működtetők.
A tradícióktól az atomhulladékig
Marina Modebadze, a Demokratikus Nőszövetség képvielőjeként arról beszél: a családon belüli erőszak áldozatainak nyújtanak jogi, orvosi és pszichológiai segítséget. A béranyákkal kapcsolatban úgy véli: általában a fiatal, egyedülálló, mélyszegénységben élő nők, anyák vállalkoznak ilyen terhességre. A térségben kötődő házasságok 25 százaléka kényszerházasság, amelyeket aztán gyakran a férfiak bontanak fel. A magukra maradt nők anyagilag is kiszolgáltatottá válnak, számukra menekülő útvonalat jelent a béranyaság.
A krízisközpont pszichológusa úgy látja: a zárt, vidéki közösségek, különösen a szigorú tradicionális szabályok között élő örmény nők, lányok veszélyeztetettek. Esetükben a közösség nem megbocsátó, ha házasságon kívül esik teherbe valaki, nem támogató az elvált nőket illetően sem. Ha valaki „bajba kerül” elhagyja a szülőföldjét, Tbiliszibe költözik. Ha bérterhességet vállal, hogy fent tudja tartani magát, terhességét igyekszik titokban tartani, ha ez nem sikerül: otthon azt mondja, gyereket várt, de a baba meghalt. Arról, hogy a mélyen vallásos rokonság szerinti bűnt elkövette, „eladta” a gyereket – nem beszél.
A krízisközpont nőgyógyásza sajátos generációs konfliktusra hívja fel a figyelmünket. Akhalzikheben állomásozott hosszú időn át az orosz hadsereg, amely kivonulása után is nukleáris hulladékot hagyott a térségben. Az örmény-török határvidéken az átlagosnál is magasabb a nőgyógyászati, onkológiai megbetegedések aránya. A meddőség az ötvenes generációt, a mai béranyák szüleinek generációját sújtja. A ma „könnyen” teherbe eső lányok megítélése ezért is negatív, elutasító. A védett házba ugyan többszörös ígéret ellenére sem nyerünk betekintést, de beszélgethetünk a krízisközpont egyik támogatottjával. Őt éveken át verte, bántalmazta alkoholista férje, végül mozgás- és szellemi sérültséggel élő fiával maradt egyedül. Mi kell a túléléshez? – kérdezzük. Rövid választ kapunk: bátorság.
Akhalzikhe terméskő házai között, a még gyümölcsöt hozó fügefák, a havas hegyormok közé benyúló sötét völgyek, a városon túl szétszórt tanyák mellett elhaladva lehet mérlegelni, mihez kell itt a bátorság.
Könnyű pénz, nehéz test
A grúz-török határvidékről bíztató hírekkel fordulunk vissza: elnyertük forrásaink bizalmát, riportutunk második felében összekötnek a béranyákkal. Közben azonban meglátogatunk egy orvosi központot Tbilisziben. A Zhordaniac klinikán Oliko Murgulia doktornő fogad. Ő is ellentmond Mariam Kukunashvilinek: míg a New Life in Georgia vezetője azt mondta: legfeljebb kétszer javallott béranyás szülést vállalni (hozzátette: azt nehéz követni, hogy az anyák nem jelentkeznek további klinikákon ugyanilyen megbízásokra) – addig Oliko Murgulia arra figyelmeztetett: négyszer-ötször is szül egy-egy béranya, vagy ahányszor csak teheti húszas-harmincas éveiben.
A béranyákat hormonálisan előkészítik a beültetésre, és végig követik a terhességet – tudtuk meg a Zhordaniac klinikán – nem csak azt vizsgálják, hogy a magzat megfelelően fejlődik-e, hanem azt is, hogy a béranya betartja-e az orvosi előírásokat, megfelelően táplálkozik-e. Szülés után pedig ellenőrzik, hogy helyre áll-e a hormonháztartása, újra indul-e a menstruációs ciklusa. Pszichológiai-pszichiátriai gondozást sem ez a központ, sem a New Life in Georgia nem biztosít – habár Mariam Kukanashvili mint pszichoterapeuta belátta: szükség lenne erre, és bízik benne, hogy sikerül a jövőben módot találni rá.
Az Oliko Murgulia által képviselt intézmény saját szabálya, hogy a béranya egyetlen pillanatra sem láthatja csecsemőjét, nem érintheti meg: itt nincs szülés után semmilyen kapcsolat a béranya és a gyermek között – mert mint a vendéglátónk mondja: ez nagyon megterhelő lenne a szülő nő számára. A béranyaságról immár nem orvosként, hanem magánemberként, nőként nyilatkozik: csak a pénzről szól ez az üzlet – állítja – és gyakori, hogy a grúz férjek maguk hozzák bérszülni a feleségeiket. „Azt gondolom, hogy ezek a férfiak kihasználják a nőket, a női test számukra egy kereseti forrás. – magyarázza Oliko Murgulia, majd hozzáteszi: „Grúzia fejletlen ország, küzd a szegénységgel. Egy többgyermekes grúz nő azért vállal bérterhességet, hogy saját gyerekeinek legyen, miből enni adnia”. A meddőségi klinika hatalmas betonépület földszintjén működik, de a tágabb környezettől eltérő, elegáns feltételek mellett. Készségesen körbe vezetnek, megmutatják, hol történik a petesejtek leszívása, a megtermékenyítés, még azt is láthatjuk: hol tárolják a lefagyasztott, fel nem használt embriókat.
Az interjú után süteménnyel, kávéval kínálnak, megtudjuk, hogy a szinte csak nők dolgoznak a klinikán, hogy kiváló, Amerikában képzett szakemberek segítik az eljárásokat (tudom én, milyen nehéz egy jó embriológust találni ma? – szegezi nekem a kérdést vendéglátóm), majd újra visszatérünk a béranyák helyzetére. „Sokszor csak a dollár jeleket látják a csekken. Alig tudjuk lebeszélni őket arról, hogy két hónappal a szülés után ne jöjjenek megint. Végülis ez könnyű pénz, és négy-öt szüléssel már egész jól lehet keresni”. Persze nem csak erről szól ez az egész, nagy öröm, ha egy meddő pár gyerekhez jut!”- mondják valóban lelkesen a Zhordaniac klinika dolgozói. A kórházépület előtt váratlan jelenet szemlélteti, mekkora érték valóban a gyermek Grúziában: egy öreg személygépkocsi teteje, motorháza van étellel-itallal terítve, körülötte hangosan ünneplő tömeg. Van ok az örömre: az ifjú apának gyereke született! Nem bér!
Egyenlő jogot a béranyákra!
A HeraXXI jogvédő szervezetnél Nino Tsuleiskiri igazgatóval épp ezt tisztázzuk: a grúz társadalom számára a jelenlegi béranyaságot szabályozó törvény feszültségforrás, és ellentétben korábbi nyilatkozóinkkal a jogvédő úgy véli, változtatásra van szükség. A Hera XXI törvénymódosítást is készített elő ezzel kapcsolatban, a dokumentum parlamenti vitája szeptemberben kezdődött. A legnagyobb baj, mondja Nino Tsuleiskiri, hogy átláthatatlan a rendszer, nincs pontos adatrögzítés. Ezért csak a feltételezések szintjén tudható, hogy évről évre nő a meddő nők száma Grúziában. A külföldi állampolgárok gyakorlatilag korlátlanul vehetik igénybe a béranyás szülést (kivéve a meleg párok), a grúz nők viszont csak akkor, ha igazoltan, véglegesen meddők, például hiányzik a méhük.
A grúz jogvédők azt szeretnék elérni, hogy ellenőrizhetőbb legyen a rendszer, és azt a grúz állampolgárok is igénybe tudják venni. Nem gondoltak arra, hogy a béranyaság betiltása mellett lobbizzanak? – kérdezzük Nino Tsuleiskirit, akit arra emlékeztetünk, hogy az Európai Parlament 2011-es állásfoglalása úgy fogalmaz „a béranyaság révén fokozódik a nők és a gyermekek kereskedelme, valamint a nemzeti határokon átnyúló illegális örökbefogadás”. A Hera XXI vezetője egyértelműen nemet mond: a teljes tiltás csak az illegális beavatkozásokat ösztönözné, ezen a jelenlegi gyakorlaton ilyen radikális módon változtatni nem lehet. Ki képviseli a béranyák érdekeit? – feszegetjük tovább a jogvédelem lehetőségeit, Tsuleiskiri az ombudsmanhoz irányít.
Ekhaterine Shkiladze gyermek- és nőjogokért felelős helyettes ombudsman készségesen tájékoztat az egészségügyi jogszabály és a polgári törvénykönyv vonatkozó paragrafusairól, majd hozzáteszi: ma nincs átlátható szabályozás és adatrögzítés Grúziában a béranyás szülésekkel kapcsolatban, ezért egy országos szabályozó hatóság létrehozására és megfelelő jogszabályi háttér kialakítására lenne szükség. Dubravka Šimonović, az ENSZ nők elleni erőszak ügyéért felelős különmegbízottja legutóbbi Grúziai látogatásakor megállapította, hogy a reprodukciós eljárások elégtelen szabályozása a nők kizsákmányolásához, és a nők elleni erőszak terjedéséhez vezet. „Ezt az álláspontot mi is maradéktalanul osztjuk” – közölte Ekhaterine Shkiladze.
Egy technikai anya álmai
Szociális- és jogi szakértők, üzletemberek és asszonyok, orvosok, szemtanúk, szemlélők: napokon át rögzítjük az interjúkat a grúz béranyákról szóló információkról. Mégsincs válaszunk arra: mit él át az, aki bérbe adja a méhét, aki újra és újra vállalkozik a szülésre azért, hogy világra jövő gyereket, gondosan kiszámolt összegért cserébe továbbadja. A béranyákhoz, akiknek saját válasza van minderre, többszörös közvetítéssel jutunk el: akár támogatják, akár elutasítják a béranyaságot beszélgetőtársaink, mindannyian tudják, hogy érzékeny, kockázatos téma, ennek megfelelően óvatosan járnak el.
Megi arcát vállalva nyilatkozik: mint utóbb kiderül, már annyi megpróbáltatáson ment keresztül, hogy neki, majdnem mindegy mi következik. Harmincnégyéves, takarítónő, életkörülményeiről annyit mondd:„hol kapok munkát, hol nem”. Azért lett béranya, öt évvel ezelőtt először, mert saját 1 és 3 éves gyerekeit nevelte. „Enni akartam adni nekik, el akartam látni őket” – mondja, és azt is hozzáteszi: úgy írta alá a béranya szerződést, hogy becsukta a szemét, fogalma sem volt mibe megy bele. „Csak az érdekelt, hogy a gyerekeimnek legyen jó. A férjemnek is utólag mondtam el, aki persze tiltakozott. De már nem lehetett visszacsinálni, ha felmondtuk volna a szerződést, kártérítést kellett volna fizetnünk”.
A férjnek egyetlen kikötése volt: nem tudhatja meg senki, hogy a felesége pénzért más gyerekét hordja. A titoktartás, mint általában, lehetetlennek bizonyult: hamar megtudták a barátok, rokonok, hiszen rendszeresen kellett a béranya központba járni ellenőrzésre. „Nagyon rosszul reagáltak, szidtak, elfordultak tőlem. Egyedül maradtam” – meséli Megi, aki hol zavartan nevet, hol elkapja a tekintetét, és kitekint az ablakon, amíg a kérdéseimre válaszol.
„Az első párral nagyon jó volt a viszonyunk, nagyon rendesek voltak, rendszeresen látogattak, segítettek nem csak engem, hanem az egész családomat. Ebből a terhességből két és fél kilós kislány született” – eleveníti fel első bérterhességét beszélgetőtársam. A szülés után még egy hétig szoptathatta is a kicsit: bár a megrendelők azonnal elvitték, naponta feljárt hozzájuk megszoptatni a babát, aki nem volt az övé – mint mondja, ezt sokszor, alaposan tudatosította magába.
Miután a frissen gyermekáldáshoz jutó család elhagyta Grúziát Megi családja is igyekezett visszatérni a régi kerékvágásba. Életveszélyes lakásukat rendbe hozták a keresett pénzből – meséli - a gyerekek ellátása is könnyebb volt. Ám a klinika 11 hónappal az első szülés után újra jelentkezett. Többször hívták, ösztönözték Megit, hogy menjen bele egy újabb terhességbe, hiszen az első is sikeres volt, mindenki megelégedésére. „Nem tudom miért mentem bele másodszor” – ismeri be az immár négyszeres anya, aki ikermagzatokkal volt terhes. Az új szülőpár számára Megi, mint „megbízható” ügyfelet a korábbi megrendelők ajánlották, és az ötödik hónapig úgy tűnt: ez is gondtalan szülés lesz. Ám ekkor fenyegető vetélés indult meg, heteken át tartó korházi kezelés következett. A hetedik hónapig sikerült húzni az időt: ekkor született meg az ikerpár kis súllyal, rossz életkilátásokkal. Az egyik baba Tbilisziben meghalt, a másikat Izraelbe szállíttatták a megrendelő szülők. További információkat Megi nem kapott. Két héttel a császármetszés után maga ment el a béranya közvetítőhöz, hogy érdeklődjön az életben maradt gyerekről, és arról: mikor kapja meg a bérterhesség után járó pénzt. A cég mellé állt, segített az ügyintézésben, de csak azt a hírt kapták, minden írásos értesítés, dokumentum nélkül, hogy a másik gyerek is elhunyt.
Ekkor a béranya-közvetítő indított pert Megi védelmében, de a megrendelő szülők ellenkeresetet nyújtottak be. Azt állították: a béranya elhallgatta egészségügyi problémáit, ezért vált veszélyeztett terhessé, és ezért születtek korábban a gyerekek. A szülés és az azt követő vesszőfutás akkor történt, amikor Ilia pátriárka a béranyaság ellen üzent. A per azóta is tart, Megi nem kapta meg a pénzét. Viszont a még élő, és a már halott „bérgyerekek” születésnapján megemlékezik a csecsemőkről, amelyek nem voltak az övé.
Most újra terhes. „Abban bízom, hogy ha szülök egy harmadik gyereket, talán túl tudok lenni mindezen, amit átéltem. Mindent, mindent meg fogok adni ennek a gyereknek” – mondja mosolyogva, ide-oda rebbenő szemmel. Ha visszacsinálhatná, nem vállalna újra béranyaságot. Nagyon szép dolog, hogy meddő pároknak ajándékozhatunk gyereket – üzeni azoknak, akik grúz anyákat bérelnének a jövőben – de a legfontosabb tudni, hogy ezek a gyerekek is ugyanolyanok, mint a többiek.” Csuklóján grúz keresztény jelkép, a pátriárka nevével, kezét újra és újra a szája elé kapja, amíg Ilia főpap kinyilatkoztatásával vitatkozik. „Egyedül maradtam ebben az országban, mindenkit elvesztettem" – ismétli panaszként, magyarázatként, milyen a béranya sorsa.
Amikor oda kellett adnom a gyerekeket a szülőknek, akkor jöttem rá, hogy mit tettem
Második beszélgetőtársunk Teona, akiről annyit tudunk meg előzetesen „ő a kevésbé problémás”. Vékony, madárcsontú, kezét tördelő nő jelenik meg a találkozón, több mint egy óra késéssel, és arra kér: ne rögzítsük az arcát, ne legyen felismerhető a filmfelvételen. Mosolyogva, gyorsan ismételi bemutatkozásként a jól megtanult mondatokat: „Gyönyörű dolog gyermekhez segíteni a gyermektelen párokat” – magyarázza, majd hozzáteszi: foglalkozását tekintve tanár, de már régóta nincs állása, rokonai ajánlották neki a béranya-programról, mert meg akart szabadulni a férjétől. Hosszú ideig verte, bántalmazta a házastársa, majd amikor elvált tőle a nő nincstelen maradt. Az akkor tíz éves fiát is eltiltotta tőle a férfi. Ekkor kezdett bele a béranya programba Teona teljesen egyedül, még azok sem tudtak arról, mit csinál, akik a figyelmét erre a lehetőségre felhívták.
„Nehéz volt, de nem akartam nagydobra verni” – teszi hozzá, és azt is elmondja: tulajdonképpen a terhességek alatt érezte magát újra anyának. „Már öt éve nem láttam a fiamat, addig volt újra gyerekem, amíg a hasamba volt a baba”.
2013-ban egy ikerpárt szült béranyaként, 2016-ban egy fiút. Kilenc hónapig tartott a viszonylag boldog idő, utána jött a szembesülés. „Amikor oda kellett adnom a gyerekeket a szülőknek, akkor jöttem rá, hogy mit tettem, hogy már nem lehet visszacsinálni a szerződést” – ismeri be interjúalanyom, aki azt is hozzá teszi: ha lenne lehetősége rá, és a törvény nem tiltaná, megtartaná a gyerekeket. A külföldi megrendelőkkel először és utoljára a nagykövetségen találkozott, amikor egyességet kötöttek: ez az epizód jelzi azt, milyen szerepe lehet a külképviseleteknek a béranya programokban. Más kapcsolata sem a szülőkkel, sem a gyerekekkel nincs, csupán néhány, az egynapos babákról készített fényképe maradt, habár – mondja hálásan Teona – megtilthatták volna, hogy fényképezzen.
Újra vállalkozna bérterhességre (már öt éve nem láttam a saját fiamat – hajtogatja) bár most várnia kell, a legutóbb súlyos sebészeti beavatkozáson esett át. Az elmúlt négy év, és a mögötte lévő két bérterhesség arra volt jó, hogy megszabaduljon a családon belüli erőszaktól, és vegyen magának egy lakást. A kérdésre, hogy mit gondol arról, hogy a béranyákat „technikai anyáknak” nevezik azt válaszolja: ő négy gyermek anyjaként gondol magára, és akárcsak Megi, ő is szeretné tartani a kapcsolatot a bérbe szült gyerekeivel, annak ellenére, hogy esetében is elzárkóznak ettől a megrendelők. Mikor lenne boldog anya? – kérdezem búcsúzóul. „Ha lenne egy saját gyerekem, aki velem maradhatna”.
Kié a gyerek? Aki fizet érte, és aki elviszi: ez a zárótapasztalat marad Tbilisziben a grúz béranya üzletről.
Hazafelé tartunk a riportútról. Erős, magas férfi vezeti a taxit a reptérre az éjszakai városon át, amely olyan, mint egy összefüggő tetthely helyszínelés alatt. Minden utcasarkon szirénázó rendőrautók, rendőrök. Sofőrünk ügyet sem vet rá, bömböl a grúz népzene, csapkodja a kormányt, közben tolakodóan udvarol. „Történt valami? Kit keresnek a rendőrök?”- kérdezzük. „You know – feleli erős ackentussal – we are hot people – és belekacsint a visszapillantó tükörbe. „We need control”.
***
A riport létrejöttéhez a Media Diversity Institute (Nagy-Britannia) és a Kvinna till Kvinna Alapítvány (Svédország) nyújtott szakmai segítséget
