Nyelvek háborúja

Szögezzük le: az új törvény semmit sem változtat az ukrán alkotmánynak azon az előírásán, hogy az ország hivatalos nyelve az ukrán, amelyet mindhárom hatalmi ág (a törvényhozó, a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás) egyaránt használni köteles. Ezen a nyelven íródnak az Ukrajna által kötött nemzetközi szerződések, és az állam ösztönzi az államnyelv használatának bővülését az oktatásban, a kultúrában, a tudományos életben, a médiában és a közélet valamennyi fórumán.

De a törvényt nem azért találták ki, hogy mindezt megint egyszer írásba foglalják. Hanem azért, hogy elismerjék úgynevezett „regionális és kisebbségi nyelvek” (mindösszesen tizennyolc, élén az orosszal, a végén a magyarral) létét, és kikössék: abban az esetben, ha egy régióban a szóban forgó nyelvet a lakosságnak legalább tíz százaléka beszéli, akkor az ha nem is hivatalossá, de hivatalosan használhatóvá válik. Hogy hol és milyen mértékig, arról ez a törvény – végrehajtási utasítás híján – nem rendelkezik, legfeljebb úgy, hogy a helyi önkormányzatok (tanácsok) hatáskörébe utalja a tízszázalékos küszöb megállapítását és a releváns intézkedések meghozatalát.

Ukrajnának pillanatnyilag 27 régiója van, közülük egy (a krími tatároké) autonóm köztársaság, további kettő (Kijev, a főváros és Szevasztopol, a hadikikötő) megyei jogú város. A 27 közül az orosz ajkúak száma 13-ban messze meghaladja a tíz százalékot. Ukrajna nyelvi szempontból többszörösen kettészakadt ország. A keleti és déli régiókban az orosz az uralkodó nyelv, a középső és főként nyugati régiókban az ukrán.

Árulkodó számok: noha az „oroszok” lélekszáma Ukrajnában a legjobb esetben is csak húsz százalék körül mozog, miközben az „ukránoké” meghaladja a hetvenet, a lakosságnak a fele egészen bizonyosan oroszul beszél, és ami még ennél is keserűbb, egy megbízható statisztikai adat szerint ebben a 45 milliós országban mindig többen voltak azok, akik az orosz nyelvű kommunikációt gondolták a „legkényelmesebbnek”. Akár akarják az ukrán nacionalisták, akár nem, Ukrajna de facto kétnyelvű.

Az egész nyelvi „balhé”, különösen pedig az ukrán ajkúak ellenállása annak a szimbolikus politizálásnak a keretei közé illeszthető, amely amúgy is eluralja az egykori szocialista országokat. Az ukrán „nemzeti gondolat” zászlóvivői úgy gondolják, hogy ha egyszer van önálló és független országuk saját nyelvvel, akkor megengedhetik maguknak, hogy arról a tizennyolc másikról ne vegyenek tudomást, és az államnyelvet erőszakolják rá mindenkire. (Az „államnyelvvel” való visszaélés csábítását mi, magyarok Szlovákiából és Romániából is ismerjük...) Törvénnyel tennék kötelezővé az államnyelv elsajátítását és minden szférára kiterjedő használatát; továbbá mindazokkal, akik valamilyen köztisztviselői állást pályáznak meg (ott is, például a Donyeck-medencében, ahol az emberek szinte csak oroszul beszélnek), kötelező ukrán nyelvvizsgát tétetnének le.

(Erről jut eszembe. Kevesen tudják, de az Ír Köztársaság „egyes számú” hivatalos nyelve az ír [gaelic], noha mindenki angolul beszél. Az ország területén elhelyezett közirányító táblák kétnyelvűek, ír nyelvből kötelező érettségi vizsgát tenni, és legalább a diplomatáknak magas szinten beszélni és gyakorolni a nemzeti önazonosságot kifejező nem anyanyelvet. A kormány milliárdokat költ az angol gyarmatosítás folytán szinte teljesen „elveszett nyelv” feltámasztására, nem is eredménytelenül. Az ukrán soha nem veszett el, csak némiképp elnyomták.)

Noha ezeket az extrém törvényjavaslatokat a Verhovna Rada még csak napirendjére sem tűzte, a hamu alatt ott a parázs. Több út kínálkozik. Az egyik, hogy esetleg októberben, a friss parlamenti választások után Ukrajnának más, a nacionalista (egyébként szerteszakadozott) ellenzék által uralt kormánya lesz – a „narancsos forradalom” után volt már –, amely megkísérli az orosz nyelv kiszorítását a közéletből. Ez az út szerintem járhatatlan. A második út: a jelenleg uralkodó nem hivatalos kétnyelvűség eltűrése. (Aki a parlamentben eddig oroszul szólalt meg, zavartalanul megtehette. Kicsit profánabb síkon: hallott valaki már olyat, hogy a Sahtar Donyeck nevű labdarúgó-élcsapat stadionjában a hangosbemondó ukránul szólalt volna meg? Ugyan.) A harmadik az orosz nyelv „második államnyelvvé” nyilvánítása, ami roppant erős politikai felhangokat hordozna.

Tudniillik nem annyira oroszokról és ukránokról van itt szó, mint inkább Ukrajna orientációjáról. Minél erősebb az orosz nyelv pozíciója, sokak szemében annál intenzívebb az ország kötődése a Kelethez, közelebbről: Putyin Oroszországához. És fordítva: minél erősebb az ukráné, annál manifesztebb Ukrajna Oroszországtól való függetlensége és igyekezete, hogy az Európai Unióba tagozódjék be.

Mindebben van igazság, de csak egy szemernyi. Azok tudniillik, akik a múlt vasárnap a nyugat-ukrajnai Lvivben (Lvov, nekünk Lemberg) a város polgármesterével és az egyházi hatalmasságokkal az élen könyörgő imát tartottak az ukrán nyelvért – mondván, hogy az egyenesen az Úristentől való, s hogy a nyelvtörvény nem más, mint az „ellenség” súlyos csapása Ukrajna keresztény-hazafias értékeire –, a tapasztalat szerint nem toleránsabbak az oroszokkal, mint a magyarokkal, románokkal, lengyelekkel, krími tatárokkal, örményekkel stb. szemben. Az ő szemükben az ukrán függetlenség egyenlő azzal, hogy mindenki ukránul beszél.

S mivel az orosztól különböző kisebbségek Ukrajna nyugati felén élnek, én nem tennék nagy tétben fogadást arra, hogy az új törvény szerinti tízszázalékos küszöböt a helyi, ukrán többségű hatóságok átléptetik a kárpát-ukrajnai magyarokkal, a bukovinai románokkal és a krími tatárokkal, holott a 2001-es népszámlálás szerint valamennyien „regionális nyelvként” használhatnák az anyanyelvüket. Nevezetteknek – jó fejben tartani – soha nem az oroszokkal, hanem az ukrán nacionalistákkal volt gondjuk. Igaz viszont: ugyanők Ukrajnát sokkal szívesebben látnák a kisebbségeknek sokféle védelmet ígérő unióban, mint Putyin járszalagján. Kit szeressenek? – ez itt a kérdés. Majd októberben eldől.