Németfalu sötét napjai

1945. január 13. A balmazújvárosi vasútállomáson a főleg 1766-ban az Andrássi István birtokára letelepedett német ősöktől származó 386 férfit és 161 nőt a kollektív bűnösség alapján a Szovjetunióba jóvátételi munkára internáltak. Az elhurcoltak nem voltak a német hatalom kiszolgálói. Veres Péter is több ízben hangoztatta, hogy az országos viszonylatban is jelentős agrárszocialista mozgalmat a település végén lévő Németfaluban élők kezdeményezték és szervezték. Itt volt az a Földművelő Egylet, amely a mozgalmi élet központját képezte. (Nagyapám, aki az egylet könyvtárosa volt, sokszor említette, hogy Veres Péter csak neves írók műveit kölcsönözte ki, ami bizonyára hozzájárult tehetségének kibontakoztatásához.)

Egész életemben végigkísért a nyomasztó emlék: katonai felügyelettel a Tanácsházáról az állomásra vitték a deportáltakat, és édesapámnak csak távolról tudtunk integetni. Az állomáson ablaktalan marhavagonokban zsúfolták össze az elhurcoltakat. Árva Erzsébet és Pozsonyi József Deportáltak című írásában rögzíti, hogy a Donyec-medencében Krasznij-Lucs városába deportált újvárosiakból a szénbányák környékén jeltelen, hant nélküli sírokban és tömegsírokban 133 balmazújvárosi deportált nyugszik.

Édesapám hátomévi szenvedés után hazaérkezett: csak a hangját ismertem meg, mert csontig fogyott. Az orvos figyelmeztetése alapján nem engedtük, hogy kezdetben sokat egyen. Azonban édesanyám azon a napon kenyeret sütött, és hiába rejtettük el a kenyeret, mert a friss kenyér illata bejárta a lakást, csak fizikai kényszerrel tudtuk megakadályozni, hogy édesapám sokat egyen abból. Ma is jól emlékszem arra, amikor a hazaérkezés után édesapám az utcán gyorsan lehajolt, és a földön lévő kenyérdarabot felvette. Néhány perc elteltével megemlítette, hogy reflexszerűen tette, ugyanis a fogságban az éhhalált elkerülendő cselekedtek így.

68 év elteltével e téli napokon sokszor felvillannak emlékeimben az embertelenség cselekedetei és azok a középiskolai évek, amikor édesapám deportálása miatt a nyári szünetekben a vasútnál pályamunkásként krampácsoltam, bikáztam, fiókoltam, a keresztapám cséplőgépénél aratás után motorkezelő voltam, mert csak így tudtuk az élethez szükséges javakat beszerezni. Bizonyára a még élő hozzátartozók is sokszor felelevenítik a történelem rémtettét.

Takács Imre
Hajdúszoboszló