Nem vagyok hajlandó a vaginámmal szavazni!

„Nem vagyok hajlandó a vaginámmal szavazni” – válaszolja élő tévéműsorban a csodálatos tehetségű amerikai színésznő, Susan Sarandon a kérdésre: miért nem Hillary Clintonra adja voksát kedden.

Kultúrsokk ez a javából a Washingtonba épphogy megérkezett megfigyelő számára. Egyrészt, mert tudván tudja – itt volt korábban tudósító – hogy a prűd Amerika televíziózásából a kezdetek kezdetétől tiltották a nyers, vulgáris szókimondást: ilyen megfogalmazásokat a néző soha korábban nem hallhatott az amerikai tévéállomások esti fő műsoraiban. Másrészt, mert Susan Sarandont világszerte nem csupán művészetéért, hanem intelligenciájáért, haladó nézeteiért, globális és amerikai közügyekben, világpolitikai kérdésekben tanúsított aktivitásáért is tisztelik. Ki mert volna akárcsak néhány hónappal ezelőtt a nagyvilágban fogadást kötni arra, hogy egy Susan Sarandon ebben a – minden értelemben – mocskosra sikeredett Clinton kontra Trump párharcban nem Hillary mellett fog kardoskodni? Senki.

Fotó: MTI

Félreértés ne essék, Sarandon Donald Trumpot sem fogja támogatni voksával – más kérdés: és ez ám itt most az igazi probléma – hogy ebben az országban odáig fajult a helyzet, hogy aki nem Hillaryra szavaz, az Donaldot támogatja.

Aki nincs vele, az ellene van.

Sarandonra – és vele egyetemben sok százezernyi haladó gondolkodású, a pénz hatalom túlburjánzását globális drámaként megélő amerikai értelmiségire – tulajdonképpen ez igaz is. Kimondottan, hangosan elutasítják Clintont.

A színésznő válaszának megfejtése a következő (ezt persze az interjúban alaposan ki is fejti): nőként és függetlenül gondolkodó lényként egyaránt elege van abból, hogy a Hillary kampánya hónapokon át tudatosan és célzottan arra épített, hogy „Clintont támogatni nem más, mint benne az asszonyt, a nőt támogatni. A választás célja tulajdonképpen az, hogy legyen már végre női elnöke az Egyesült Államoknak” – legalábbis így is felfogható az egyszerű amerikai tízmilliók címére küldött üzenet.

„Számomra abszolút közömbös, hogy a végén Trumpot vagy Clintont hozzák ki győztesként, mindketten egyforma gyűlöletet ébresztenek a jó érzésű amerikaiakban: hazudnak, korruptak, csak a hatalom érdekli őket. Egyébként pedig kétség sem fér hozzá, hogy Hillary Clinton lesz az Egyesült Államok következő elnöke, mert benne megbíznak a Wall Street és a média urai, Trumpban meg nem”.

Sarandon meglepően sok amerikai által osztott „marxista” megközelítése szerint tehát az Egyesült Államokban nem a kisemberek fognak a végén dönteni, hanem a tőkések. S ők (mármint a nagytőkések) inkább képesek kezelni, markukban tartani a női jelöltet, mint a férfit. Minden egyéb porhintés.

Susan Sarandon

E sorok messziről és csak néhány napra ide érkezett írója veszi magának a szemtelenséget és bátorságot, hogy vitába szálljon (bár megtehetné ezt személyesen is) Susan Sarandonnal. Ha van is kétségbevonhatatlan igazság ugyanis abban nézetben, hogy „a pénz beszél, a kutya ugat”, azért ez a mostani, minden korábbinál – minden értelemben – mocskosabb, vadabb kampány és az eredménye messze lényegesebb, mintsem, hogy vulgárisan, leegyszerűsítetten fogjuk fel következő hetek, hónapok fejleményeit. S minő ellentmondás eleve az, hogy a leegyszerűsítések, a szimpla, populista válaszok ellen oly következetesen harcoló, sokoldalúan művel amerikai „bal-liberális” értelmiség a lehető legleegyszerűsítőbben képes kimondani: „Hillary azért fog győzni, mert a Wall Street őt akarja az elnöki székben látni, ez a pénzvilág érdeke”.

Az általam eddig megkérdezett amerikaiak tucatjainak – fehérek, feketék, ázsiaiak, spanyol ajkúak, nők, férfiak, fiatalok, idősebbek, jómódúak és szegényebbek – túlnyomó-túlnyomó többsége Hillary Clintonra adja szavazatát kedden.

Ezek az emberek, akikkel beszéltem, „tesznek” a Wall Streetre: önként és dalolva mennek el kedden voksolni a női jelöltre. Nem azért, mert nő, de nem is azért, mert túlzottan kedvelnék, – sőt ez egyértelműen kiderült saját, külön bejáratú, tudománytalanul elvégzett szondámból – netán, mert őszinte, egyenes embernek tartanák (ilyesmit ma már senkitől sem hallhatunk az Egyesült Államokban) – hanem azért, mert érzik, hogy meg kell akadályozniuk a nálánál össze nem vethetően rosszabb kimenetel bekövetkeztét.

Tény és való az is, hogy az amerikai fővonalbeli média oroszlán része, főként a legnagyobb hatással bíró televíziós csatornák hírműsorai – az egyetlen Fox News kivételével, amely totálisan a ló túlsó oldalára esett – roppant mód elfogultak Hillary irányában.

Csakhogy ezúttal teljesen nyilvánvaló a magamfajta megfigyelő számára, hogy nem a bizonyíthatatlan és szerintem nem is létező, felülről érkező ukázok miatt, hanem racionális alapon mondott le az amerikai újságíró kollégák többsége arról, hogy ebben a kampányban minden áron objektívnek látszódjék, arról, hogy „egyrészt-másrészt” fejtegetésekbe bonyolódjék.

Két nappal a szavazás előtt az itteni véleményformálók jelentős része szinte mintha küldetésének érezné: most, először, mozgósítania kell – merthogy Amerika történelmi természetétől és „missziójától” eleve idegen lenne egy ilyen fordulat – hogy ne kerülhessen a világ legfontosabb országa egy nyilvánvaló kalandor, minden értelemben kiszámíthatatlan, leleplezetten szélhámoskodó, betegesen öncélú ember kezére.

Még akkor is, ha sok milliónyi tisztességes, derék, meghatározóan európai származású, tehát fehér amerikai számára Trump jelent valamiféle lelki kapaszkodót, talán ő az utolsó, aki még képes megakadályozni ennek az országnak a további „elszínesedését” és megálljt parancsolni a migrációnak. Ezáltal tudná megint erőssé, naggyá az Egyesült Államokat.

Fotó: MTI

Kimondva-kimondatlanul „ellenforradalmat” várnak tőle hívei a globalizációval szemben, legfőképpen pedig a „fehér Amerika” megmentéséért.

De hát ez lehetetlenség. Amerika megszűnt már „fehérnek” lenni, abszurdum ebben az országban elképzelni, hogy hatalmas falak épülnek a országhatárokon, emberek tízmillióit deportálják. Amerika akkor süllyedne le csak igazán, akkor szűnne meg gazdasági és katonai szuperhatalom lenni, ha Donald Trump irányításával kísérletet tenne, hogy elszigetelje magát.

Ilyesfajta, eleve kudarcra ítélt próbálkozásnak még csak az esélyét sem szabad megadni, mert ezt az átmeneti időszakot Oroszország, Irán – kissé más összefüggésben – Magyarország, Törökország és megannyi egyéb európai, latin-amerikai,ázsiai ország vezető kalandor politikusai saját hatalmuk szélesítésére, bebetonozására, hatalomra jutásra, végső soron olyan új világrend megvalósítására használnák ki, amely jó eséllyel nagy, globális háborúkhoz vezetne.

Nos, ennek megakadályozásában tényleg egyformán érdekelt mind a nagy, hatalmas erejű amerikai média éppúgy, mint a Wall Street.

Szóval Susan Sarandonnak tulajdonképpen igaza van. És mégsincs.