Nem tudta megvédeni...

A jelenlegi kurzus hangadóinak legújabb eufemizmusába ez a múltat megszépítő fordulat fészkelődött be a holokauszt-emléknap kapcsán: az állam hibázott, mert nem tudta megvédeni polgárait.

Szóval csak egyszerű hiba lett volna hatszázezer honfitársunk közigazgatásilag jól szervezett országos méretű összegyűjtése, meneteltetése, bevagonírozása és elszállítása? Az állam nem tudta megvédeni őket? De kitől is?

Saját magától. Hiszen annak a hatszázezernyi magyarnak a nyilvántartásba vétele, törvénybe foglalt hatósági kiközösítése és megalázása mind állami, kormányzati szervezésű tevékenység volt. Kitől is kellett volna megvédeni őket? Kinek és hogyan?

A teljes magyar királyi közigazgatási apparátus, a házmesterektől az aljegyzőkön át a főispánokig és őfőméltóságáig egyenként mind szemek voltak a láncban. Együttesen pedig egy jól felépített láncolatot, sőt hálózatot képeztek annak érdekében, hogy ebből a hálóból ne tudjanak kibújni azok, akiket sárga csillagos, törvényesített kiközösítéssel és megbélyegzéssel gyalázott meg az a magyar királyi, keresztény erkölcsű államapparátus, amelynek a szellemi restaurációja és bűneinek tisztára mosdatása mostanában manifesztálódik Gábriel arkangyal alakjának méltatlan felhasználásával.

A holokauszt, a magyar nemzet egy értékes részének magyar királyi szervek által történő megsemmisítése ugyanis nem 1944. március 19. után kezdődött. Erkölcsi, egzisztenciális, jogi megsemmisítésük, a társadalomból, a nemzettestből való kizárásuk az első zsidótörvénnyel 1920-ban indult el, és folytatódott a többivel egészen a halálvagonokig és a haláltáborokig.

Hogyan képzelné el megvédeni Áder János, Orbán Viktor, Lázár János, Rétvári Bence és a többi kurzuslovag ezt a hatszázezret? Vagy csak azt az egyet Abdánál a szadista Tálas Andrástól és keretlegényeitől? Vagy azt a kétszázat Thyssen-Bornemissza Batthyány Margittól és báli vendégeitől 1945. március 24-ének éjszakáján Rohoncon? Vagy azt a húszezret, akiket Kőrösmezőn átadtak 1942-ben a halálosztagoknak „idegenrendészeti eljárás” keretében?

Hogyan képzelték ők megvédeni a magyar nemzet hatszázezres részét a csendőri puskatusoktól, a vagyonigénylő és vagyonrabló szomszédoktól, a köpködő és gyalázkodó „másmagyarok” sorfalától a pályaudvarra tartó menetekben?

Hogyan védte volna meg Rétvári Bence azt a sok ezret, akiket a magyar királyi honvédség és a csendőrség, Feketehalmy-Czeydner, Grassy, Deák és Zöldi vezénylete alatt Újvidéken gyilkoltak meg? És azokat, akiket fényes nappal fekete inges nyilas suhancok a Dunába lőttek a Margit hídnál? Mint a 72 éves Richter Gedeont, a magyar gyógyszeripar megalapítóját 1944. december 30-ának éjszakáján?

Mert akkor még rendben működött a magyar királyi államapparátus. Magyar királyi parancsnokságban és alárendeltségben volt a teljes belügyi szervezet, a rendőrség, a csendőrség és a honvédség is. Sőt őfőméltósága is a helyén ült még a várban. Ennek a hatszázezernek és a többi, méltatlanul és oktalanul elpusztított százezreknek a vére visszaszáll azokra, akiket a magyar múltnak ez a bűne terhel. De azokra is, akik a mai napig nem képesek ezeket a bűnöket egyénileg és az állam nevében elismerni, bevallani, megbánni és a magyar nemzettől feloldozást kérni.

Kuthi Csaba
E-mail