Nem érdekelte őket, hogy enyhült a kommunista terror, nem vettek vissza a brutális módszereikből

1953 Sztálin halálának, a terror valamelyes enyhülésének éve volt, ám Kelet-Berlinben felállított rendszerének emberei nem tanultak, Moszkva figyelmeztetése ellenére sem vettek vissza brutális módszereikből. Nem engedtek még rendszerük állítólagos vezető erejének, a munkásságnak sem: májusban 10 százalékos normaszigorítást vezettek be az iparban és az építőiparban. Az érintettek hasztalan tiltakoztak, hiába vittek tiltakozó levelet a miniszterelnöknek. Miután választ sem kaptak, június 17-én a kelet-berlini Friedrichshain kórházának az építkezésén és a környéken dolgozók kétezres menete indult a kormány székhelyéhez. További ezrek csatlakoztak hozzájuk, immár szabadságot követelve. Mikor egyetlen vezető sem mert kiállni eléjük, egyik építőmunkás országos tiltakozó sztrájkot hirdetett. A nyugatnémet rádiók szinte mindenütt hallhatók voltak a szovjet övezetben , a hírre aznap az NDK több, mint 700 településén, városokban, de még falvakban is összesen csaknem egymillió ember vonult az utcákra. Szabadságot, demokráciát  és a német egységet követelve. Megszállták az állampárt, az állambiztonság, a hirhedt Stasi épületeit, kiszabadították a politikai foglyokat. A felkelés néhány kivétellel mindenütt erőszak nélkül folyt le.

Délre az állampárt hatalma lényegében megdőlt, a vezetők a szovjet haderők főhadiszállásra menekültek. A válaszcsapás is onnan érkezett. Páncélos hadosztályok mozdultak meg, elrendelték a rendkívüli állapotot. A sortüzekben, a statáriális kivégzéseknél csaknem 50 tüntető vesztettei életét, rengetegen megsebesültek. A masszív túlerő gyorsan leveri a felkelést, amelynek részvevői egyedül maradtak, a nyugati nagyhatalmak ugyanis, amelyek Nyugat-Berlinben is jelen vannak,  elítélték ugyan a szovjetek brutális fellépését, de a történéseket Moszkva belügyének tekintettek.

Német munkások és szovjet tankok Kelet-Berlinben 1953 júniusában

Fotó: AP-archív

Szám szerint pontosan 15 000 felkelőt fogtak el, és közülük 1500-at ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre, kettejüket pedig halálra a megtorlás során. Az állampárt azt a tanulságot vonta le, hogy rendőri, titkosrendőri erőivel mindent meg kell tennie hasonló megmozdulások ellen. éss hogy nem szabad éppen a munkásokat provokálnia. A nyilvánosságnak szánt propagandában pedig arról volt szó, hogy a „félrevezetett’” embereket nyugati ügynökök irányították, a felkelést külföldről szervezték. Bizonyíték erről soha nem került elő. Köztudott volt viszont, hogy az irányítók baloldali, szociáldemokrata munkások, korábbi szakszervezeti vezetők voltak, hatalmas tapasztalatokkal a korábbi évtizedek náciellenes mozgalmából.

Nyilvánosan tiltakozni ezután az NDK lakói – legalábbis a berlini fal 1961-es megépítéséig – már csak a lábukkal tudtak. Nyugat-Berlinen át, ahová addig szabad volt az átjárás, évente 150 000 –200 000 ember menekült Nyugatra.

Június 17. az egyesülésig nemzeti ünnep, a Német Egység Napja volt az NSZK-ban. Amolyan fél-ünnep: a gazdasági csoda országában élvezték a pihenőnapot, de kevesen tudták, vagy törődtek igazán azzal, mi történt 1953-ban ezekben a drámai napokban.

Még kevesebben a megszállt Kelet-Európa többi országában. Marcus Meckel, aki protestáns lelkészként az NDK ellenállási mozgalmának ismert alakja, majd a rövid életű demokratikus NDK külügyminisztere volt, Németország budapesti nagykövetségen rendezett megemlékezésen beszélt erről.

A totális propaganda, az elzártság világában a kelet-németek nem tudtak arról, hogy a plzeni munkások már előttük utcára mentek, nem tudtak 1956-ban poznani munkásfelkelésről és a magyar forradalomról – a magyarok pedig arról, mi történt a valóságban annak idején az NDK-ban. S ki hallott arról, hogy szintén 1953-ban 80 halottja volt a vorkutai Gulag-táborban kitört felkelésnek?

– Fel kell dolgozni a közép-keleteurópai ellenállás történetét –  javasolta Meckel. Az est másik főszereplője Horváth István volt, 1984-1991 között Magyarország bonni nagykövete. Volkmar Wenzel német nagykövet a magyar diplomácia egyik nagy alakjaként mutatta be, akinek személyes kapcsolataival, bátorságával,  kezdeményezéseivel jelentős szerepe volt a kétoldalú viszony alakításában, a magyar határnyitásban, ezzel a német egység létrejöttében.