Nelson Mandela emléke

Egy kiváló kollégám figyelt fel Nelson Mandelának arra a mondatára, amely szinte mindent megmagyaráz a békés átmenetről, ha úgy tetszik: a dél-afrikai rendszerváltozásról. Így hangzik: „Amikor sétáltam a (börtön)kapu felé, amely számomra a szabadságot jelentette, tudtam, hogy ha nem hagyom a keserűségemet és a gyűlöletemet magam után, ott maradok a börtönben.”

Mandela egy olyan börtönszigeten töltött el – életfogytiglanra ítélve – csaknem két évtizedet (a hely neve: Robben-sziget, Fokvárostól nem messze „lebeg” az óceánban, dél-afrikai Alcatraznak is becézik), ahová azért küldték a politikai okokból elítélt embereket, hogy örök elszigeteltségre és feledésre ítéljék őket. De az ANC ifjúsági szervezetének és katonai szárnyának egykori vezetőjéről a feketék nem feledkeztek meg. Tudták, hogy él, morális tekintélye levelezése és látogatóinak elbeszélése nyomán akkorára nőtt, hogy akaratlanul is el tudta hitetni elvtársaival és elvbarátaival, hogy Dél-Afrikának egyetlen útja van: a faji megbékélés. 1963-ban, amikor az „életfogytot” megkapta, ezt mondta: „Egész életemet az afrikai nép harcának szenteltem. Harcoltam a fehér szupremácia, harcoltam a fekete szupremácia (persze: eszméje) ellen. Egy demokratikus és szabad társadalom eszméjét őrizgettem magamban, egy olyanét, ahol minden ember harmóniában és egyenlő feltételek mellett él. Ez olyan eszme, amelyért élni, és ha kell, halni vagyok kész.”

Amikor a (Dél-Afrikához tartozó) mai Namíbia harcosai a nyolcvanas évek elején azt énekelték, hogy „a változások szele söpör végig az afrikai kontinensen”, ez még csak részben volt igaz. A gyarmati rendszer összeomlásán túl az autokrata (fekete) rendszerekre talán, az apartheidrendszerre bizonyosan nem. De a „változások szele” idővel nem is annyira az afrikai kontinensen, mint onnan jó távol, Európában érződött. Az apartheid afrikáner bajnokai Gorbacsov színre lépésével érezni kezdték, hogy inog a lábuk alatt a talaj.

Nem mondanám véletlennek, hogy P. W. Botha, a köztársaság elnöke éppen a szovjet vezetőváltás évében ajánlott amnesztiát Mandelának – feltéve, hogy „lemond az erőszakról”. A két évtizede börtönlakó válasza ez volt: ő maga nem erőszakhívő, az ANC csak azért döntött az (egyébként soha nem gyakorolt) erőszak mellett, mert minden más utat elzártak előtte. Továbbá: nem tesz semmilyen fogadalmat, amíg nem szabad ember, amíg Dél-Afrika egész népe (szellemesen: „Ön is, én is”) nem szabad. Rá egy évre az amerikai Kongresszus „átfogó apartheidellenes törvényt” fogadott el – igaz, Reagan egyszeri vétójával –, amely Mandela szabadon engedését követelte, és gazdasági szankciókat, utazási korlátozásokat helyezett kilátásba. Megváltozott a világ. De nem annyira, hogy megint egy évre rá Margaret Thatcher ne nevezze az ANC-t „tipikus terrorszervezetnek”, és ne utasítsa „felhőkakukkvárba” azokat, akik Dél-Afrikát a fehér telepesek helyett kormányozni kívánnák. Maradt még mellette Izrael és a bajor CSU-elnök Franz Josef Strauss.

Ám amióta Botha megtette ajánlatát, titkos tárgyalások kezdődtek a rezsim és (az időközben sokkal jobb körülmények közé helyezett) Mandela között. Ez egyik oldalról sem volt könnyű. A fekete és a fehér „keményvonalasok” árulásnak tekintették a készülő alkut. A feketék bosszúért lihegtek, az afrikánerek meg attól féltek, hogy a bosszú valóban be is következik. Mandela győzte meg a sajátjait öngyilkos szándékaikról és az ellenfelet a bosszúszomj nemlétéről.

A rab 1989-ben már „hivatalosan” is tárgyalt F. W. Klerkkel, Botha utódjával, aki felfogta, amiként partnere is, hogy lehetséges a békés átmenet. (Később együtt kaptak Nobel-békedíjat...) 1990. február 11-én megnyílt a börtönkapu Mandela előtt. Szabad ember lett. Ha a továbbiak nem mentek is könnyen – végtére is át kellett írni az alkotmányt, egy csomó törvényt, hogy a köztársaság minden polgára bőrszínre, vallásra való tekintet nélkül szavazóképes, választó és választható legyen, és se oktatásban, se hivatalban ne érje hátrány –, 1993-ra a nagy mű összeállt. 1994-ben, az első szabad választáson Dél-Afrika népe Nelson Mandelát választotta elnökének. Ki mást?

Mandela nem akkor „világosodott meg”. Gondolkodásának az volt az alfája és ómegája, hogy az ország nemcsak a feketéknek, hanem a fehér telepeseknek is a hazája, hiszen azok nem gyarmatosító földbirtokosok, tisztviselők (angol minta), hanem őslakosok, akiknek nincs más hazájuk, nincs anyaországuk. Tehát együtt kell élni velük, és a többségi (fekete) akarat célja és értelme nem lehet a fehér vagyon konfiskálása. Jellemző politikai magatartására, hogy képes volt a britekkel szembeni, XX. század eleji búr háború hőse, az afrikáner Daniel Theron emléke előtt tisztelegni; képes volt a híres-neves, „csupafehér” dél-afrikai rögbicsapat, a Springboks mezét fölvenni; és mindennek tetejébe tiszteletét tenni az apartheid atyjának elkönyvelt (gyilkos – de nem fekete – merénylet áldozatává lett) Hendrik Verwoerd özvegyénél, Betsynél.

Nelson Mandela roppant szerény körülmények között élt elnökként. Amit hiúságnak neveznek, annak még a szele se érintette meg. Ahhoz képest, ahogyan utóbb Londonban és New Yorkban ünnepelték; ahhoz képest, hogy politikusi teljesítményével nemcsak odahaza, hanem valamennyi kontinensen hős lett, abban a rettenetesen gazdag országban, amely a hatalmába került, soha nem akart kiríni az egyszerű emberek közül. A környezete, a néhai bajtársai, elvtársai, harcostársai annál inkább – ezt azonban az utolsó csaknem másfél évtizedben már csak szemlélni tudta.

Amiképpen hallgatni is, hogy (ismerős?) Dél-Afrikában „elcsalták” a rendszerváltást. A javak méltányos elosztása soha nem történt meg. A fekete többség helyzete perdöntő módon nem változott meg. Igen, létrejött egy fekete elit, lettek fekete milliomosok, sőt milliárdosok, de a tényleges gazdasági hatalom a fehérek kezén maradt, s valójában az állami hivatalokat uraló fekete politikai „új osztály” ezt a hatalmat feji, elég sikeresen.

Nelson Mandela élete utolsó napjáig lojális maradt bajtársaihoz, és nem tette nyilvánosan szóvá a „ballépéseiket”. Nem úgy az a felnövekvő nemzedék, amelyik akképp gondolkodik, hogy az ANC csak Mandela „fogyatékosságai” miatt menedzselheti az országot – a fehérek javára, a feketék kárára. Ebből mi lesz? – kérdezhetnénk most, hogy nincs már Mandela, akire mégis csak hallgattak, amíg élt.