Nehéz út volt
Szerzőnk egy menekülteknek és újságíróknak szóló EU-s program végeztével néhány hete berlini lakásában látott vendégül négy menekültet. Egy hosszú éjszakán át hallgatta két szír és két palesztin történetét az emberi kegyetlenség határtalanságáról és az európai reményekről.
– Ahmed lélek volt és szám lett belőle – sírja el magát a Human Rights Watch videóján a nagybácsi, aki eltűnt unokaöccse megszámozott holttestét ismeri fel az egyik fotón. A képet Aszad börtönéből szivárogtatta ki egy, a módszeres, a halálig tartó kínzást és éheztetést dokumentáló riporter. Vendégeimmel nézem a videót a berlini lakásban. Ketten szírek, ketten palesztinok, két éve mindannyian Svédországban élnek, menekültstátusuk van.
– Ötvenötezer ilyen kép található a Zamanalwsl.net oldalán – mutatja Abed, a 28 éves szír férfi. Koránál sokkal idősebbnek tűnik, szeme alatt mély karikák. – Én is abban a börtönben voltam, ahol ezek a fényképek készültek.
– Abed egy hős – mondja széles mosollyal a palesztin Mohammed. – Meg kell ismerned a történetét, hogy megértsd, mi történik Szíriában.
Abed bocsánatot kér, mert nehezen beszél, az angol helyett mindig svéd szavak jutnak eszébe. Intenzíven tanulja a nyelvet, de amióta megjárta a börtönt, nemcsak részleges amnéziája van, hanem az agya is lassabban forog, nehezére esik váltani egyik nyelvről a másikra. Végül a többiek segítenek, hol svédről, hol arabról fordítják, amit mondani szeretne.
A szír férfi először megfogja a kezemet és két ujjamat ráteszi a fejére. Sűrű, fekete haja alatt barázdákat érzek.
– Itt vágták fel a fejemet Aszad börtönében. Sok mindenre nem emlékszem, hiszen amikor ennyi borzalmat élsz át, egy idő után az agyad inkább nem dolgozza fel az eseményeket. Jómódú családból származom, 18 éves koromig álomvilágban éltem. Akkor nyílt fel a szemem, amikor elkezdtem egyetemre járni. Megláttam a társadalmi igazságtalanságokat, hogy a kurdoknak milyen nehéz a helyzetük, és mennyire korrupt az Aszad-rendszer, amely nem engedi az országot fejlődni. A rossz minőségű utakról írtam egy cikket, csakhogy az elnök rokona volt az ügyben a felelős. Így kerültem először a titkosszolgálat látókörébe.
Abednek nagy kezei vannak. Dolgos, meggyötört kezek, körme sárgás a cigarettától. Jobb kezét kalapáccsal verték szét, három ujja bénultan görbül.
– Tudták, hogy klarinétozom és írok. Azért tették tönkre a jobb kezem, hogy elhallgattassanak. Egy énekesnek a hangszálait vették ki. Négyszer voltam börtönben, egyszer a polgárháború előtt, háromszor utána. Úgy szabadultam ki, hogy apám tízezer dollár váltságdíjat fizetett értem, utána anyám kérésére elhagytam az országot. Nehéz út volt. Három napig gyalogoltam Libanon felé – autóval hat óra lenne az út. Ott a legfontosabb arab napilapoknak írtam, de a Hezbollahtól tartanom kellett, hiszen a szír rezsim szövetségese. Végül a barátaim segítettek, és politikai helyzetemre tekintettel legálisan utazhattam Európába. Így kerültem Svédországba.
Abed hívő szúfi, ez az iszlám egyik misztikus, meditatív ága. Zenéket mutat YouTube-on, a klarinéttanára felvételeit. Behunyja a szemét és úgy tesz, mintha klarinétozna. Csonkolt ujjai játszanak a képzeletbeli hangszeren. Mosoly terül el az arcán, és békesség.
Abed és Mohammed rágyújtanak a konyhámban, Masa, a palesztin lány csatlakozik hozzájuk. Az este folyamán több doboz cigarettát szívnak el. A 27 éves Mira (kérésére, mivel Damaszkuszban élő családja biztonságát félti, megváltoztattam a nevét) még a falafeljét majszolja a nappaliban, hozzá joghurtos török italt, Ayrant iszik. Szíriában mindig így szokta, passzolnak egymáshoz az ízek. A falafelt és a schawarmákat hazafelé egy szír gyorsétkezdében vásároltuk a Schönhauser Alleen. Abed ismerte az egyik eladót, ő is damaszkuszi szír. Kicsi ez az Európa.
Mira folyton éhes. A hetedik hónapban jár. Jesus felirat az arany nyakláncán, a lány ortodox keresztény. Ébenfekete haja kontyban, hosszú szempilláit göndörre fésülte, bőre fehér.
– A szír lányokról a bőrszínük miatt gyakran hiszik, hogy európaiak.
Ez segített neki menekülés közben.
– A férjemmel turistának tettettük magunkat egy luxushajón Törökország és Görögország között. Volt pénzünk, mert előtte mindketten jól kerestünk. Fejenként négyezer eurót fizettünk a csempésznek, aki fölvitt minket a hajóra, ahol aztán nem kérték a papírjainkat. Görögországban a rendőrnő nem akarta elhinni, hogy menekültek vagyunk, túl jól néztünk ki.
Nehezebbnek bizonyult az út Görögországból Svédország felé, először visszafordították őket a milánói reptérről, ahol át kellett volna szállniuk. Végül ismét fejenként négyezer eurót adtak egy csempésznek azért, hogy hamis papírokat és olyan repülőjegyet kapjanak, amellyel egyenesen Koppenhágáig tudtak repülni. Bár a Malmőig tartó vonatút onnan mindössze fél óra, Mirának szinte örökkévalóságnak tűnt utazásuk utolsó szakasza.
– Miért hagytuk el Szíriát? A polgárháború kitörése után hiába reméltük vagy három éven át, hogy jobb lesz a helyzet. A szüleink maradtak. Azt mondták, ők túl idősek már, hogy új életet kezdjenek. De mi fiatalok vagyunk. Szerettünk volna gyereket.
Fényképet mutat. Damaszkuszi lakásuk erkélyéről bombázás füstjét fotózta.
– Ez mindennapos látvány volt. Az élet megy tovább Damaszkuszban, működnek a boltok, de az emberek veszélyben vannak. Egy éjjel rémálomból ébredve hívtam fel anyámat, és kértem, ha szeret, ne menjen reggel munkába. A repülőtéren dolgozott, ahova busszal vitték az alkalmazottakat. Másnap reggel fegyveresek szálltak fel a buszra, és szétlőtték az embereket, anyám három kollégája odaveszett. Ő nem, mert hallgatott rám.
Mirában fel sem merült, hogy férje egyedül induljon el Szíriából, vele akart élni vagy halni. Férje az elindulás előtt félrevonta és azt mondta: „Kemény dolgok várnak ránk. Mostantól férfiként kell viselkedned. Nem a feleségem, hanem a férfibarátom vagy.” Így aztán Libanonba érkezve, amikor férje szokásához híven cigarettára gyújtott, Mira is kért tőle egy szálat. „Drágám, te nem is dohányzol!”, nézett rá a férje. „Azt mondtad, férfiként kell viselkednem, akkor hadd gyújtsak én is rá!” – nevetett a lány.
Simogatja gömbölyű hasát.
– Januárra várjuk Zuzut. Remélem, egyszer vége lesz a háborúnak, és hazaköltözhetünk vele Szíriába.
Mohammed és Masa palesztinok. Mohammed, a 28 éves közgazdász Szíriában nőtt fel egy palesztin menekültkolóniában. Szerinte Szíriában az élet Aszad és az ISIS mellett olyan, „mintha Hitler és Sztálin között élnél”.
A férfi, Abedhez hasonlóan, politikai okokból hagyta el az országot, édesanyja kérésére. Dubajban keresett volna munkát, de nem kapott vízumot.
– A palesztinokat ott terroristának tekintik – mondja.
Egyiptom felé menekült, hajóval jutott Olaszországig. Hét napig volt a tengeren étlen-szomjan 300 emberrel együtt, köztük nők, gyerekek, öregek.
– Az embercsempészek elvették az ételünket és a ruhánkat. Ezeket a bűnbandákat csak a pénz érdekli. Utazás előtt Egyiptomban egy hétig egy erdőben kellett megbújnunk. Nagyon vigyáztunk a nőkre, mert tudtuk, hogy a banda tagjai csak arra várnak, hogy valamelyikük egyedül maradjon.
A fából és fémből készült hajó kétszintes volt, az alsón a nők és a gyerekek zsúfolódtak össze, a férfiak a fedetlen fölső szinten utaztak, ahol éjszakánként rettenetesen hideg volt. A férfi háromezer dollárt fizetett az útért. Azt mondja, a hajón az járt a fejében, hogy Európában emberségesebben bánnak majd vele, mint az arab országokban, ahol állatként kezelték. Tudta, hogy meghalhat az úton, de az otthon hagyott reménytelenségnél fontosabb volt a remény. Vonzotta Európa, pedig az iskolában csak rosszat hallott a kontinensről: elveszik az olajukat, nem szeretik a muszlimokat, gyarmatosítani akarják a földjeiket.
– A diktatúrának az az érdeke, hogy az emberek szélsőségesek legyenek, mert akkor joggal korlátozhatják őket. Meg akartam ismerni azt az Európát, ahol szabadság van, demokrácia – ízlelgettem ezeket a szavakat ott, a hajón töltött végtelen órákban.
Mohammed Svédországban menekülteknek segít az integrálódásban, Abeddel együtt pedig arab és svéd nyelvű újságot indítottak. Azt mondja, sokkal inkább svédnek érzi magát, mint palesztinnak vagy szírnek.
– Mert ott befogadtak és emberségesen bántak velem.
Negyedik vendégem, Masa 23 éves, élénk lány, szenvedélyes jogvédő és politikai aktivista. Bűne, hogy a palesztin kormány ellen szervezett tüntetésekre járt, szexuális orientációja és politikai aktivitása miatt kellett elhagynia hazáját. Karjára tetoválva ez áll: „Egy nap hazatérek Palesztinába, és Palesztina is hazatér hozzám.”
– Az izraeli és palesztin titkosszolgálat egymásnak ad információt. Mindent megtudhatnak rólad, amit akarnak. Miután többször megfenyegettek, megértettem, hogy a családom is veszélyben van miattam. Tudtam, hogy mennem kell. Palesztinában az emberek bezárva élnek, mint egy halkonzervben. Svédországban kinyílt előttem a világ. A palesztinok jogain kívül annyi más ügy van még, amiért ki kell állni! Az amerikai feketék, az afrikaiak, a menekültek.
Barátnője utána jöhetett, így Svédországban együtt élnek. Csak a családja és szülőföldje hiányzik neki, de nagyon. Esténként otthon összeülnek a barátokkal, és hajnalig beszélnek arról, mi történik a világban és főleg Palesztinában.
A mi éjszakánk lassan véget ér. Abed, Mohammed, Mira és Masa órák múlva hazarepülnek Svédországba. Egyedül maradok a berlini lakásban az üres falafelestányérokkal, cigarettacsikkekkel. És a képzeletbeli klarinét csöndjével.