Napsugaras Toscanából magyar valóságba
Újra kék busz és magyar rendszámok kátyús utakkal, bevásárló központok tömkelege. Pezsgő belváros a Duna hűsítő szelével, a Vigadó tér és a hidak pompája. A városliget az állatkert és a vidámpark morajával, és a Citadellához tipegő turisták csacsogása. A Margit-szigethez suhanó 4-es 6-os, és a Budai vár utcáinak macskakövein végigfutó történelem. Igen, itthon vagyok!
Lassan 2 hónapja taposom újra a magyar utcákat. Minden újra a régi: a saját kis ágyamban kelek, a saját kis kupimban, a saját konyhánkban szürcsölöm a kedvenc eper-vanília teámat. Már nincs két lépésre a piciny belváros, és már nem zöld buszra szállok fel. Nem mindennapos a tészta, a campus, a dóm és már nem érzem a kávé illatát a tereken.
Csoda jó volt ez a 6 hónap: szépséges dolgokat láttam, parádésakat ettem, ittam. Az egyetemen, a politika szakirányon sok új dolgot tanultam, csak úgy, mint a mindennapok során. Rengeteg új inger, érzés talált meg.
Volt itt minden: a kezdeti izgalmak és a felfedezés apró örömei, számtalan új ember, új egyéniség. A honvágy is gyakran megkocogtatta a vállamat, ám ilyenkor egy frissítő beszélgetés az otthoni barátokkal újra visszabillentette a firenzei élet örömeit. A boldogságos hazatérés a tavaszi szünetben, amikor izgatottan ülöd végig a hazafelé tartó utat, és már akkor elképzeled, ahogy majd teátrálisan belépsz az otthoni ajtón. A Firenzébe visszatérés mámora, hogy újra ebben a gyönyörűséges városban élhetsz. A vizsgaidőszak napolajas, homokos tételei, és a tenger új erőt adó szele. Amikor meglátogatnak az új életedben a barátok, és amikor órákat beszélsz skype-on anyuval, hogy elmesélj mindent percről percre. A buli utáni hatalmas evészetek, és ásványvizet kereső ébredések. Az önellátóság kihívásai, amikor odaégetsz egy fazekat, vagy meglepődsz, mikor üresen találod a hűtőt. A mindennapos főzőcske. Amikor délutánonként zenét hallgatva kocogsz az Arnó partján, miközben turisták érdeklődő tekintete előtt suhansz el.
A Salamanca, a Twice, a 21, ahova minden héten jártunk. A szerdától szombatig tartó non stop boszorkányrepülés a szórakozóhelyek között. Majd a vasárnapi plakátmagány, amire titkon már vágyott is az ember lánya. A közös reggelik és vacsorák. Számtalan közös dal, amiket azt hiszem, ha tíz év múlva hallok meg, akkor is a szivárványos Erasmus napjait fogja idézni. Csak úgy, mint a sok-sok fénykép, és emlékkép. És persze az ugrálós, szúnyogcsípéses, ám töretlen kacagós esti séták, melyeket fagyizással fűszereztünk. A sok kis motorino, ahogy sorakoznak az utcákban, és a még annál is több bicikli. A firenzei naplementék a Michelangelo térről, vagy akár a Ponte Vecchioról, melyet az éppen arra járó zenész és a csiripelő olasz, amerikai beszéd tesz még különlegesebbé. A gigantikus Piazza Repubblica, melyet konstans a fáradhatatlan kíváncsiskodók leptek el. Amikor újra és újra elkezdem olvasni az Utas és holdvilágot, hiszen hol is lenne erre alkalmasabb hely, mint Toscana.
De a legfontosabb: ez mind nem ilyen lett volna, ha nem ilyen társakkal, barátokkal élhetem meg, és ha nem kapok otthonról sok-sok szeretetcsomagot! Köszönöm!
