Nápolyból nézve

2012. július 24., 13:08

Majd negyven éve élek és tanítok Olaszországban, egy nápolyi iskolában, de nem szakadt meg a kapcsolatom Magyarországgal, minden évben hazajövök, a lányaim is beszélik nyelvünket, és büszkén hozzák olasz barátaikat minden lehetséges alkalommal. Az utóbbi években az internet révén még inkább tudom követni az itthoni eseményeket.

Már tavaly, ha nehezen is, de megemésztettem, hogy évfolyamtársak, akik annak idején velem együtt Lengyelországban tanultak állami ösztöndíjjal, most a kommunizmus áldozataként szerepelnek, régi barátok komoly KISZ-, illetve MSZMP-múlttal jelenleg Fidesz-aktivistaként dolgoznak, és nekem próbálják megmagyarázni, hogy az „átkosban” tulajdonképpen „aknamunkát” végeztek a pártban, és már azon sem csodálkozom, hogy a hetvenes években gimnáziumunk legeredményesebb tanulója „világnézetünk alapjai”-ból ma a körmenetet vezeti, és házának kapuját egy Szűz Mária-szobrocska díszíti.

Mindez belefér egy köpönyegforgató társadalom mentalitásába, amelyben a szolgalelkűség, a sunyítás érdem.

De az idén mást is tapasztaltam: félelmet. Csöndet.

Több barátom, aki kitűnő szakemberként évtizedekig végezte munkáját mindenki megelégedésére, egyik napról a másikra ki lett rúgva. Csak úgy. Minden magyarázat nélkül. Persze nehéz lett volna hivatalosan is megmagyarázni, hogy politikai nézeteikért lettek kirúgva. Olyan politikai nézetekért, amelyeket én nem mernék baloldalinak nevezni, csak langyos liberálisnak.

Azok, akik másként gondolkodnak, mint a hatalom – tudatosan nem használom a kormány szót, mert itt nem egy demokratikus kormányról van szó, hanem igenis durva értelemben vett hatalomról –, csendben vannak.

A régi társaság avval kezd minden beszélgetést: ne politizáljunk. De amikor kettesben maradok a barátokkal, azért a politikára terelődik a beszéd. Főnökökről szólnak, akik élet-halál urai, főleg vidéken; szó nélkül tűrt megalázó procedúrákról; a falu vagy a kisvárosok vezetőségének korrupciós ügyeiről, amelyekről mindenki tud, de senki nem mer szólni; a nagyi nyugdíjáról, amely az élethez kevés, de éhen halni sok; a gyerekek taníttatásának költségeiről vagy a munkanélküliségről...

Az a legszörnyűbb: ezeknek a megalázott, megfenyegetett embereknek eszükbe sem jut hivatalos fórumhoz fordulni, hogy orvoslást leljenek a visszaélésekre, vagy bíróságra menni, amikor az elbocsátásukat követő napon olyan embereket vesznek fel a helyükre, akik sem szakmailag, sem emberileg nem állnak a helyzet magaslatán, de... kormánypártiak. Nem protestálnak, nem védekeznek. Félnek. „Ha ugrálok, sehol nem kapok munkát!” – mondják többnyire.

A legbátrabbak a nyugdíjasok, ők merik vállalni a véleményüket leginkább, bár az egyik ismerősöm gyerekét megfenyegették, mert édesapja túl merészen hangoztatja baloldali nézeteit.

Berta Ági

E-mail