Nagyi, dugd el az aranyat!

Barátaimmal vacsorázunk a kollégium egyik szobájában. Jól elvagyunk, senki nem figyeli a híreket. Még tavasszal a hadsereg bejelentette, nem terveznek puccsot. Mindenki tudja, a tisztek nem mernek szembeszállni a kormánnyal. Mégis, hetek óta van valami a levegőben, vihar előtti a csend. Vacsora után visszamegyek a szobámba. Az Al Jazeera internetes oldalán arról ír, a hadsereg lezárt két Boszporusz-hidat. Végig sem olvasom. Aztán még egy hír jön, és egy újabb. Talán komoly a dolog? A puccs kifejezés sehol sem szerepel, csak az, hogy a katonaság elfoglalta a stratégiailag fontos helyeket, és arra kérik a civil lakosságot, menjenek haza.

Átmegyek a szomszéd szobába, mi ez az egész? Barátaim bizonytalanok: valószínűleg, esetleg, talán – katonai puccs. Közösen figyeljük a híreket, minden csatorna mást mond. A kuvaiti Al Arabiya szerint a puccs győzött, Erdoğan elmenekült. A török csatornák nem mernek semmi biztosat mondani, némelyik szerint kijárási tilalom van, mások kifejezetten tagadják ezt.

Mi folyik itt?

Jön a hír, a rendőrség az utcára hívja az embereket, hogy álljanak ki a demokráciáért. Ez csak valami blöff lehet, mégis, melyik rendőrség tenne ilyet? Ekkor bemondják: Erdoğan úton van hazafelé. A repülőről Facetime-on jelentkezik be, a CNN török adása közvetíti. Komikus a jelenet: a bemondónő egy iPhone-t fordít a kamera felé, így láthatjuk, hallhatjuk, mit mond a köztársasági elnök. A kapcsolat kétszer is megszakad, mert valaki tárcsázza a mobil tulajdonosát.

Erdoğan az utcára hívja az embereket, a puccs kifejezést nem használja. Kintről lövéseket hallunk. Kisebb pánik tör ki, jönnek az üzenetek, telefonok, mindenki azt kérdezi, jól vagyok-e.
Hol van internet, hol nincs, egy ideje a török közszolgálati adón, a TRT-n nincs adás.

Szól valaki, hogy jobb lesz kivenni minden pénzt a számlákról. Figyelmeztetek mindenkit, akit csak tudok. Összefogunk páran és indulunk, mindenki telefonál. „Nagyi, nagyi, dugd el az aranyat!”, üvölti valaki a telefonba.

A pánik egyre nagyobb. Elérjük a legközelebbi ATM-et, nem működik, megyünk tovább. A főutca tele emberekkel, bevásárolnak, a bankautomaták előtt méteres sorok. Az egyik boltból egy férfi lép ki, üveg vodka a kezében. Az Erdoğan-kormány néhány éve alkoholtilalmat vezetett be, este tíz után bizonyos italokat nem lehet árusítani. A férfi felemeli az üveget, kiabál:

– Igyon mindenki, nincs többé alkoholtilalom!
A kollégiumba visszaérve bemegyünk a kantinba, mindenki a CNN török adását nézi. Két srác jön, kezük tele szatyrokkal, vizet és ételt hoztak, leteszik a csomagot az egyik asztalra:

– Vegyetek belőle nyugodtan!
Isztambulban ugyanis nem lehet csapvizet inni. Indulok vissza a szobámba, valaki szól, lehet, hogy áramszünet lesz. Újabb pánik: hogyan fogunk így teát csinálni? A telefont, a laptopot azonnal töltőre dugjuk. Forralok vizet, annyit, hogy a folyosón ihasson mindenki még egy utolsót.

Kintről lövések és vadászgépek hangja hallatszik. Egyre gyakrabban. Robbanás – mindenki az ablakokhoz rohan, de nem látunk semmit. Erdoğantól SMS-t kapunk, azt írja, menjünk ki az utcákra megvédeni a demokráciát.

Néhányan úgy döntünk, kimászunk a tetőre. A Boszporusz-híd közel van a kollégiumhoz, hátha látunk valamit. Már a cserepeken járunk, egyik kezemben a fényképezőgépem, másikban az állvány. Vadászgép közeledik, egyre hangosabb, megállok, épp felettünk éri el a hangsebességet, robbanás, remegnek a cserepek a lábam alatt. Szitkozódom, a pilóta anyja biztosan nagyot csuklik valahol.

Elérjük végre a tető vízszintes részét, a hangulat, a látvány kísérteties: a minaretekben felkapcsolták a zöld, ünnepet jelző neonokat. Szerte a városban müezzinek kezdenek hangos fohászba. Fegyverropogás hallatszik, alacsonyan szállnak a vadászgépek, és mindehhez néha egy-egy robbanás társul.

Ismerjük egymás politikai nézeteit, vannak közöttünk kormánypártiak és ellenzékiek is, most mégsem beszélünk erről, senki sem tudja, kinek kedvez majd a holnap, ha egyáltalán kedvez valakinek. Azt már mind tudjuk, nehéz idők elé nézünk. Óvatosan indulunk vissza. A kollégiumban egyre nagyobb a pánik. A személyzet, a biztonsági őrök elmenekültek, teljesen egyedül maradtunk. A lányok saját kollégiumuk óvóhelyére mentek le. Szobámba érve törlöm a netről a politikával kapcsolatos bejegyzéseket. Jobb, ha nem marad nyoma a véleményemnek.

Erdoğan megérkezett, a reptéren azonnal nyilatkozik. Mindenki nézi, én inkább kihagyom. Sokan lefekszenek, akármi lesz is, semmit se tehetünk, mondják.

Közben egyre erősebb a fegyverropogás, az ellenzéki hírekben egyre vészesebb összecsapásokról beszélnek, már halottak is vannak. A kormánypárti médiumok azt mondják, leverték a „felkelést”, helyreállt a rend az országban.

Egy ankarai barátommal beszélek, azt mondja, ott csak most kezdődött el igazán a harc. Hatalmas robbanás vágja ki a szobám ajtaját. A közszolgálati TRT továbbra is azt mondja, vége a puccsnak. A következő robbanástól ismét kivágódik az ajtóm.
Lefekszem, három óra helyett csak kettőt alszom.

Az egyiptomi újságok címlapon azt írják, a puccs sikeres volt, Erdoğan Németországba menekült. A török tévék viszont tankok tetején álló, török zászlót lengető civileket mutatnak. Azt mondják: a nép leverte a felkelést. Mások azt írják, még tartanak a harcok: egyesek szerint a kormány, mások szerint a hadsereg áll győzelemre. Nem tudom, mit gondoljak.

A kantin nyitva ugyan, de nincs reggeli, üres gyomorral vágok neki a városnak, a hídon már visszaállt a rend, a belváros felé tartok. A Taksim téren kis csoport zászlókat lengetve élteti Erdoğant, és ünneplik, hogy a puccs sikertelen volt. Közben kiderül, a parancsra kivezényelt kiskatonák letették fegyverüket a feldühödött kormánypárti civilek előtt. Miután megadták magukat, lincselésbe kezdett a „nép”, volt, akinek még a torkát is elvágták, a bosszú nem kímélt senkit.

Ugyanez a lincselő tömeg a harcban elesett katonákat dicsőítő szlogeneket skandál. Néha felhangzik egy-egy „Allahu Akbar” is. Az események mögött a Muzulmán Testvériséget látják. Pár héttel ezelőtt békült ki Erdoğan egykori nagy ellenségével, azzal az egyiptomi Szíszi tábornokkal, aki éppen három éve döntötte meg a Muzulmán Testvériség hatalmát. Mások a puccsért Fethullah Gülent, a mélyen vallásos, Pennsylvaniában élő hittudóst okolják, de közben az iszlám győzelméről beszélnek. Szidják Izraelt is, nemrégen Erdoğan a zsidó államnak kedvező megállapodást kötött Netanjahuval. A tömeg most a halálbüntetés visszaállítását akarja, követelik, hogy végezzenek ki minden puccsistát, dicsőítik az Ottomán birodalmat, miközben biztosak abban, hogy megvédték a demokráciát. Hazatérve szembesülök azzal, hogy mi is történt hajnalban. Döbbenten nézem a katonák holttestei felett ünneplő demokratákat.

Hamar megkezdődnek a letartóztatások: a katonatiszteken kívül elsősorban alkotmánybírákat és jogászokat vesznek őrizetbe. Több ezer ember kerül börtönbe, azok, akik tehettek volna valamit az elnöki rendszer bevezetése ellen.

Estére visszamegyek a Taksim térre, hatalmas a tömeg, a szövegek ugyanazok, mint reggel. Már ezrek támadják nyíltan Atatürköt, a szekuláris török állam alapítóját. A szónokok a halálbüntetés visszaállításáról, modernizációról, palesztinokról, Egyiptomról beszélnek, ahol a nép nem tudta megakadályozni az iszlamisták elleni katonai puccsot. Meg persze arról, hogy a török nép kiállt a demokráciáért.

Mi lesz most? A legtöbben nem tudják, hogy zajlik a demokraták számonkérése. A tömeg ünnepli tovább a Netanjahuval és Szíszivel nemrég kibékült Erdoğant. Palesztin zászlókkal, Muzulmán Testvériséget támogató szlogenekkel éljenzik a demokráciát, a modernizációt, lengetik az Ottomán Birodalom zászlóit, és éljenzik, hogy a demokrácia ellenségeit – mint például az alkotmánybírákat – letartóztatták.

És persze ünneplik az iszlám győzelmét – egy hittudós felett.