Örök lázadó, végzetes idealista tart a brit miniszterelnöki szék felé
George Orwell meg volt győződve róla, hogy az angol civilizáció különbözik Európa többi országától. Ahogy az angol identitásról szóló esszéjében írja, az angol civilizáció összekötődik „a kiadós reggelivel és a szomorkás vasárnapokkal, a füstös városokkal és a kanyargó utakkal, a zöld mezőkkel és a piros csomagolópapírral”. Ez a civilizáció szerinte bármit túlél. Jelenleg Anglia meggyőződés nélkül a Brexitért küzd, s az illúziót vesztett szavazók ezrei egyre inkább a modern brit politika nagy túlélője, a Munkáspárt elnöke, Jeremy Corbyn felé fordulnak.
Az enyhe angol ősz szokás szerint két, egymást szorosan követő pártgyűlést hozott. A konzervatívok a szürke manchesteri ég alatt gyűltek össze, hogy meghallgassák a náthától szenvedő miniszterelnöküket, Theresa Mayt. Az angol lapok jellemzően a gyűlés legfőbb eseményének a köhögését tartották. A legmulatságosabb pillanatot szokás szerint Boris Johnson szolgáltatta. A fotósok lekapták, ahogy egy párttag méltatlankodva próbálja rávenni a hóbortos külügyminisztert, hogy álljon már fel, és tapsolja meg a kormányfőt.
A munkáspárti gyűlés jobb hangulatban telt a tengerparti Brightonban. S bár az angol politikai élet íratlan szabálya, hogy a választásokon vesztes párt elnöke lemond, Corbyn ezúttal is megúszta az újabb puccskísérletet. Másfél órás beszédét gyakran szakította meg álló ováció, és még arra is jutott idő, hogy egykori barátnőjének, a jelenlegi árnyék-belügyminiszternek, Diane Abbotnak elénekelje a tömeg a boldog születésnapot.
A jókedv érthető, hiszen nem nekik kell vezetniük az eddig leginkább a sikertelenség szinonimáinak sorával illethető Brexit-tárgyalásokat. A Munkáspárt egyébként eddig nem adott egységes véleményt az ügyben azon kívül, hogy az uniós állampolgárok maradhassanak az országban. A BBC műsorában az egyik hátsó soros képviselőjük arra a kérdésre, hogy a párt mennyi időt szeretne az elválással tölteni, így válaszolt: „A váltás ideje legyen minél rövidebb, de tartson olyan hosszan, amennyire csak szükséges.” A felmérések szerint a párt megússza a válási tárgyalásokat, mert a britek többsége nem kíván addig újabb választásokat, amíg Anglia 2019-ben hivatalosan ki nem lép az unióból. Addig ugyan sok minden történhet, de jelenleg minden esély megvan rá, hogy majd a Munkáspárt kerüljön hatalomra.
Corbyn nem tipikus munkáspárti politikus. Középosztálybeli szülők gyermeke, magániskolákban nevelkedett, és talán éppen a háttere miatt lett végzetesen idealista. A párt ízlésének ő túl baloldali, hiszen a Tony Blair által a kilencvenes évek végén teret nyert Új Munkáspárt erősen középre húzta a pártot. Régi hazafias jellegét levetkőzték, a nukleáris leszerelés helyett a közel-keleti háborúba sodorták az országot, és a bevándorlástól eredendően idegenkedő párt a tömeges bevándorlás bajnoka lett. Ez a nagy váltás annak volt köszönhető, hogy az a fehér munkásréteg, amely még az ötvenes években a párt támogatottságának hetven százalékát adta, rohamosan fogyni kezdett. A túlélés érdekében a Munkáspárt túllépett ezeken az embereken. Corbyn mondhatni a párt kerítésén üldögélt az egész pályafutása alatt. A parlamentben ötszázszor szavazott a saját pártja ellen, és egyetlen munkáspárti tervezetnek sem volt a szóvivője. Örök lázadó, akit egyik kampánysegítője inkább mozgalmi, mint pártemberként jellemzett a BBC-nek. 2013-ban az Oxford Union vitáján a szocializmust a szabadpiaci kapitalizmus gonoszságára adott reakciónak nevezte.
Népszerűsége elsősorban a Blair-féle irányzat bukását jelzi. Az elmúlt néhány évtizedben az angol politika központjába társadalmi kérdések kerültek, és közben a politikusok elfeledkeztek támogatóik gazdasági helyzetéről. Corbyn gazdasági programmal kampányol. A nagy cégekre magas adót vetne ki, megemelné a minimálbért, eltörölné az egyetemi tandíjat és államosítaná a vasutakat. Ez sok olyan szavazónak szól, akik eladósodtak vagy akiknek az életszínvonala visszaesett. Nagy rajongói tábort tudhat a magáénak az interneten, s a jelenséget az angol sajtó Corbyn-láznak nevezte el. Azonban az ország többsége, sőt pártja tagjainak egy része is még mindig nehezen tud úgy tekinteni Corbynra, mint esetleges brit miniszterelnökre. Ennek oka, hogy politikai karrierjének motorja mindig az ellenállás volt.
2015-ös vezetővé választása előtt és után is két fő váddal illették. Az első vád az, hogy „antiszemita problémája” van. Ezt Corbyn számtalanszor igyekezett cáfolni, de a vád annyira tartja magát, hogy egy volt izraeli pénzügyminiszter a BBC meglepett riporterének egyenesen azt mondta, hogy Corbynnak problémája van a zsidókkal. Hírét főképp az keltette, hogy barátainak nevezte a Hamász és a Hezbollah terrorszervezetet, bár utólag ezt „nem megfelelő” szóhasználatnak minősítette. 2015-ben Corbyn nyíltan kiállt egy megintett anglikán pap mellett, aki a Facebookra azt posztolta ki, hogy Izrael állt a szeptember 11-i terrortámadások mögött. Az akkori Corbyn szerint az illető pap remek munkát végez, hogy megmutassa az „izraeli–palesztin konfliktus igazságtalanságait”, és egy írásában arra következtetett, hogy a papot azért éri a támadás, mert „fel merte emelni a szavát a cionizmus ellen”.
A másik vád ellene, hogy pacifista. Ezt az idén számtalan beszédében cáfolta, és azt is kijelentette, hogy mint miniszterelnök kész lenne fegyveres konfliktusra is, de a legjobb megoldásnak a külpolitikai problémákra a diplomáciát tartja. Sem az iraki, sem a líbiai beavatkozást nem szavazta meg képviselőként. Corbyn, visszatérve a régi, munkáspárti hagyományhoz, a nukleáris leszerelés harcosa.
Mindezek ellenére népszerűsége a párton belül és azon kívül is növekszik. Ellenfelei is elismerik, hogy meggyőződései őszinték, támadásai pedig soha nem lépik át az angol udvariasság kereteit. Ő a maga népszerűségét és a szocialista eszmék nyugati reneszánszát a válság utáni megszorításoknak tulajdonítja. A reménnyel kampányolt, miközben a kormánypárt a politikai térszerzés reményében írta ki az előrehozott választást.
Jeremy Corbyn elkötelezettsége sokaknak vonzó abban az olyan országban, amelyben a pártok régen elfelejtették, mi is az eredeti üzenetük. Ahol a konzervatívok már nem konzervatívok, a Munkáspárt pedig már nem munkáspárt. S akkor jött egy ember, aki pontosan az, akinek mondja magát. A hatvanas évek szélsőbaloldali egyetemi mozgalma adta számára életen át kitartó meggyőződéseit. Elmondása szerint a 21. századi szocializmust szeretné megvalósítani Angliában. A Blair-féle centralista vízió végül csúnyán megbukott, a tory párt nem ajánl az ideológiamentes függetlenségen kívül semmi mást. A Munkáspárt a fiataloknak és az elfeledetteknek ígér egyenlőbb Angliát.
Jöjjön azonban nehéz vagy könnyű Brexit, munkáspárti vagy tory kormány, történjen bármi, ahogy Orwell írta, „Anglia mindig Anglia marad, olyan, mint egy lény, ami végignyújtózik múlton és jövőn, és mint minden élőlénynek, neki is hatalmában áll, hogy felismerhetetlenné váljék, miközben pontosan ugyanaz marad”.
