Munkahelyteremtés a mezőgazdaságban, avagy Magyarország esete az EU agrártámogatási rendszerével

A magyar kormány legfőbb politikai ígérete, hogy egymillió új munkahelyet fog teremteni. A mezőgazdasági miniszter mindehhez egy interjúban hozzátette: az egymillió munkahelyből 300 ezer a mezőgazdaságban fog megvalósulni. Nem vitatható, hogy mind az országos, mind a mezőgazdaságra vonatkozó adat ambiciózus elképzelést tükröz, a lényegénél ragadja meg a magyar gazdaság problémáját, emiatt a munkahelyteremtéssel, mint céllal természetesen nem lehet vitatkozni.

A magyar állattenyésztés visszaesése

Annak ellenére, hogy az elmúlt évek a szántóföldi növénytermesztésnek erősödő pozíciót hoztak, az állattenyésztés és a kertészet esetében inkább visszaesés-stagnálás volt megfigyelhető. Mára a növénytermesztés-állattenyésztés aránya (a kibocsátási értéket tekintve) mintegy 70-30%-ra változott a kívánatosnak tekintett 50-50%-ról. A munkahelyek szempontjából azért különösen kedvezőtlen ez a folyamat, mert a szántóföldi növénytermesztés erősen gépesített, meglehetősen kevés munkaerőt igényel, eközben az állattenyésztés (és a kertészet)- bár ezekben a szektorokban sem kerülhető el a professzionális technológia használata - jóval több embernek tudna munkát biztosítani.

Nem kell agrár-közgazdásznak lenni ahhoz, hogy felfedezzük a problémát: Magyarország (világpiacilag is hatékonyan) állítja elő a takarmányt, miközben azt a munkafázist, amihez már jóval kevesebb ökológiai adottság kell és jóval több munkahelyet teremt (durva egyszerűsítéssel: a takarmányt eljuttatni a jószághoz, gondoskodni az egészségéről, majd levágni) egyre kevésbé itthon végzik.

Teendők az állattenyésztés fellendítése érdekében

A mindenkori agrárpolitika józanabb pillanataiban elsősorban nem rövid távú kereskedelmi háborúkat akar ebben az ügyben megnyerni (az áruházláncok, a vágóhidak vagy éppen az EU egésze ellen), hanem aktívan keresi a probléma fundamentális okait. Gyakori megállapítás, hogy a technológia elmaradottsága óriási veszteségeket okoz. Emiatt született korábban az a döntés, hogy az Új Magyarország Vidékfejlesztési Program forrásainak lehető legnagyobb részét az ország ennek a technológiai lemaradásnak a csökkentésére fordítsa.

A másik ok az általános adminisztrációs és munkaerőhöz kapcsolódó terhek nagysága (ebben az ágazatban mindenki rosszul járt az „Adócsökkentéssel, Amivel Mindenki Jól Járt”).

Harmadrészt meg kell állapítani, hogy a – gyakran génkezelt, Európában nem hagyományosnak számító – alternatív takarmányok (dél-amerikai szója, halliszt) mára jelentős költségelőnyt jelentenek. Van azonban egy további tényező is, ami gyakran felmerül: az EU nem teszi lehetővé (illetve csak nagyon korlátozott körben) az állattartó ágazatok támogatását. Emiatt kiemelt jelentősége van annak, hogy a keskeny pallón hogyan tud egyensúlyozni a mindenkori magyar kormány, vagyis mennyi támogatást tud az ágazat felé irányítani.

EU támogatások az állattenyésztőknek

Közhely, hogy a közvetlen támogatások (ami a legnagyobb tétel volt és marad is a Közös Agrárpolitika büdzséjében) elsősorban a földterülethez kapcsolódnak. Az állattenyésztéshez ezek a támogatások csak kiegészítő jelleggel kötődnek: uniós forrásból a technológia-fejlesztéstől és egyes állatjóléti céloktól eltekintve eleve csak azokra a területekre juthat pénz, ahol valamilyen közfeladatot is ellátnak a szűken vett termelési funkció mellett. Ilyen például a tájgazdálkodás és élőhelyvédelem részeként az elhagyott legelők rendbetétele, aminek a juhászat és a szarvasmarhatartás lehetne a nyertese. A hatás már most érződik: az elmúlt években a húsmarha esetében érdemi állatlétszám-növekedés volt jellemző hazánkban is.

Az alapvető támogatási rendszer az EU-ban: az SPS

Van egy speciális jellemzője a jelenlegi európai közvetlen támogatási rendszernek. Más rezsim működik a régebbi tagállamokban, és más a 2004-ben és 2007-ben csatlakozókban. Ez utóbbi országokban lehetővé tették egy egyszerűsített rendszer alkalmazását (SAPS), azzal, hogy fokozatosan át lehet/kell állni az EU15-ben működő szisztémára (SPS). Van olyan új tagállam, ahol az átállást már megtették.

Az SPS rendszer főszabályként a támogatást elválasztja a termeléstől, annak érdekében, hogy a támogatással ne befolyásolják a termelő döntését abban, hogy éppen miből mennyit termel, hanem azt a piac határozza meg. A szétválasztást úgy érik el, hogy minden termelőre meghatároznak egy történelmi bázisidőszakot, majd az abban az évben kapott támogatás alapján kalkulálódik a támogatása a későbbi években, függetlenül attól, hogy éppen mit termel.

A szisztéma hátrányai közismertek. Egyrészt könnyen kijátszható, hiszen valaki teljesen le is építheti a termelését, ennek ellenére inaktív termelőként is kaphatja a támogatást (erre használják angolul a találó sofa-farmer megnevezést). Másrészt befagyasztja a piacokat az új belépők kizárásával. Ezeket a problémákat a szabályozó is érzékeli, és változatos módon, a részleges termeléshez kötéssel, az új belépőknek fenntartott nemzeti támogatási tartalékkal, vagy az aktív termelő definíciójával próbál tenni ellenük.