Moszkva újraírná az európai biztonság kódexét
A világ szinte észre sem vette, hogy Dmitrij Medvegyev orosz elnök ez év november 29-én egyszer csak új európai biztonsági szerződés tervezetével állt elő honlapján. Az eseményt csak a szakpolitikusok, az elemzők, a hivatásos megfigyelők érzékelték, de őket sem a javaslat tartalma foglalkoztatta elsősorban, hanem inkább az a kérdés, hogy mit is akar az orosz elnök, miért került előtérbe ez a tervezet.
Maga a szándék nem új keletű. Medvegyev még 2008. június 5-én, Berlinben beszélt egy új európai biztonságpolitikai szervezet létrehozásának szükségességéről. Világos volt: Koszovó függetlenségének februári kikiáltása és több fontos európai hatalom általi gyors elismerése után Moszkva úgy érezte, nélküle hoztak nagyon fontos döntést. A helyzetet nyilván méltatlannak tartotta – írja M. Lengyel László, az MTI munkatársa.
Augusztustól viszont, a grúz-orosz háborút követően Moszkva nehezen tudta volna a siker reményével vitára bocsátani a tervet, egyszerűen a légkör nem volt kedvező egy ilyen lépéshez. Az orosz elnök környezete érezheti ezt mind a mai napig, hiszen Minszkben, két nappal a hivatalos közzététel előtt Medvegyev utalt rá, hogy a tervezet a legutóbbi "augusztusi eseményekre" – a dél-osztétiai háborúra – is tekintettel hozhat létre konfliktuskezelő eljárásokat. Mindennek előzménye még, hogy az orosz elnök novemberben hozta nyilvánosságra a haderő és fegyverzet korszerűsítésével kapcsolatos, 2010-re érvényes elképzeléseket.
A tervezet mindössze 14 cikkből áll. Mindjárt az első cikkében leszögezi, hogy új, a teljes európai és az eurázsiai térségre kiterjedő mechanizmus létrehozását tűzi célul, annak hangsúlyozásával, hogy a biztonság mindenki számára egyenlő, oszthatatlan és nem csorbítható. Ismert orosz formula, csakúgy, mit a tervezetben visszahozott, még a gorbacsovi koncepcióra visszavezethető Vancouvertől-Vlagyivosztokig formula, illetve az, hogy mások rovására, következésképpen az érintettek belegyezése nélkül a biztonság nem erősíthető.
A megjelölt régió déli határai viszont nehezen definiálhatók. Abból, hogy a meghívottak körébe az érintett országokon kívül szervezetekként az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetet (EBESZ), az EU-t, a NATO-t, a Moszkva uralta Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetét és a Független Államok Közösségét nevezi meg, arra enged következtetni, hogy egyelőre sem Kína, sem India vagy Pakisztán részvételével nem számol. A déli határokat tehát a volt Szovjetunió Kaukázuson túli és közép-ázsiai köztársaságaiból alakult államoknál húzza meg.
Mechanizmusként a tervezet háromlépcsős konzultációs mechanizmust képzel el: a meghatározott témák szerinti konzultációkét, a rendszeres értekezletekét és a rendkívüli értekezletekét. Ez utóbbiak már a részes államok négyötödének részvétele esetén határozatképesek lennének és az egyhangúlag hozott döntések mindenkire nézve kötelezőek volnának.
Egyértelmű, hogy az új mechanizmus ebben a formában nem volna alkalmas egyetlen olyan Európát és a megjelölt térséget közelről érintő probléma kezelésére sem, mint amilyen a közel-keleti, az afganisztáni, az iraki helyzettel, vagy éppen az iráni atomtervek kezelésével kapcsolatos. Nem hozna előrelépést a koszovói vagy a grúziai helyzettel összefüggő kérdések megválaszolásában sem. Az amerikai rakétaelhárító-rendszer terve pedig mára felpuhult, végrehajtása időben eltolódott, tehát nincsen olyan, az európai biztonságot közvetlenül érintő fenyegetés, amelynek felszámolására éppen egy ilyen szerződés és az annak nyomán létrejövő szervezet lenne a megoldás, a megbízható mechanizmus.
Mindezt figyelembe véve nehéz annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mit akart Moszkva, mit akart személyesen Dmitrij Medvegyev elnök ennek a tervezetnek a nyilvánosságra hozatalával elérni. Az nyilvánvaló, hogy elfogadása, a szervezet felállítása esetén a lényeget tekintve lehetetlenné válna a NATO keleti irányú bővítése, nevezetesen Ukrajna és Grúzia felvétele. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy ennek a lépésnek a feltételei gyökeresen megváltoztak, az az idő, amikor ezt a lépést viszonylag kedvező körülmények között meg letett tenni, elmúlt. Ezzel együtt sem Ukrajna, sem Grúzia hivatalos véleménye nem változott meg abban a tekintetben, hogy az országuk biztonsági igényeit csak a NATO-tagsággal látják szavatolhatónak.
Nyilvánvaló, hogy a NATO nem fogad el olyan javaslatot, amely lehetővé tenné, hogy Oroszország kifogást emeljen akár a szervezet további bővítése, akár minőségében más vagy mennyiségében újabb amerikai erők térségbeli telepítése, új támaszpontok létrehozása, akár valamilyen más, az euro-atlanti vagy tágabb értelemben az eurázsiai térség katonai-politikai biztonságára kiható lépés ellen. Az orosz javaslat elfogadásának tehát jelenleg nincs valós esélye.
Pontosan tudható, hogy ennek a helyzetnek a javaslattevő orosz fél tudatában van. Törvényszerűen vetődik fel tehát a kérdés, hogy akkor miért látta szükségesnek a megfogalmazását, nyilvánosságra hozatalát és az elfogadása érdekében tett konkrét lépéseket.
Az első válasz, hogy a grúziai beavatkozás, az ukrajnai gázháborúk és más, az európai biztonságot érintő, Moszkva szempontjából kényszerű, de a nyugati oldalon rendkívül népszerűtlen lépések után az orosz elnök jelezni akarta: Oroszország nem fogadja el sem a páriaszerepet, sem kizárását a döntéshozatalból, sem azt, hogy bűnbaknak tekintsék. Elérkezettnek látta az időt, hogy teljes értékűen, bármiféle bélyeg vagy megkülönböztetés nélkül tartsa a helyét az európai biztonsági mechanizmusok alakításában.
A másik ok valószínűleg belpolitikai, amelynek valós tartalmáról és erejéről legfeljebb találgathatunk, de igazi válaszaink nincsenek – írja M. Lengyel László, az MTI munkatársa.
