Modern török áfium
Egyiptomnak megint új elnöke van, megint egy tábornoki mundérból át- vagy kiöltözött ember. Abdul Fattah al-Sziszi tábornok, majd hadseregtábornok abban különbözik elődeitől – Nasszertől, Szadattól, Mubáraktól –, hogy semmilyen szerepet nem vitt az egyiptomi hadtörténetben, sőt négy évvel ezelőtt még a kutya sem tudta róla, hogy egyáltalán létezik. Leszámítva a katonai felső vezetés szűk körét. 2010-ben, tehát négy évvel ezelőtt nem parádézott tömegek előtt, nem is tehette, mert a katonai hírszerzést vezette. Ehhez képest nem annyira feljebbvalói akaratából – de persze azért is –, mint inkább a 2011. januári Mubárak-ellenes tömeglázadás hullámára ülve vonult be a politikába. Akik az agg diktátor távozását akarták, nem őt akarták, de őt kapták. Amihez voltaképp csak annyi kellett, hogy al-Tantavi hadseregtábornok őt, „a fiát” jelölje utódjának a védelmi miniszter tisztére. ACZÉL ENDRE írása.
Szaladjunk vissza egy kicsit a történelembe. A 82 éves Mubárak, aki önnön gyermekét, Gamalt szemelte ki utódának, már 2011 februárjában lemondott – lemondásra kényszerítették –, miután a hadsereg látszólag a Tahrír téri tüntetők, ama nevezetes „arab tavasz” oldalára állt, azaz egyszerűen megvonta bizalmát a Mubárak-dinasztiától, holott az igen keveset ártott neki. Mondván, maga a rendszer, ahol a fegyveres erők aránytalanul nagy politikai és főként gazdasági befolyással rendelkeznek, mentendő, s a minimális ár, amelyet ezért fizetni kell, a harminc éven át egyeduralkodó hajdani légi marsall elmozdítása, majd rács mögé dugása. Ami rendben meg is történt.
A mese innen szépen alakult. Egyiptomban – a nasszeri hatalomátvétel óta először, tehát hatvan év szünet után – szabad választásokat tartottak, melyek sajnálatos módon a minden katonai rendszer által a szó szoros értelmében halálra üldözött iszlamista Muszlim Testvériséget (MT) segítették hatalomra. Muhammad Murszit, az MT jelöltjét elnökké választotta a nép (2012. június), ő meg úgy gondolta, hogy a régi katonai elittől, Mubárak kegyeltjeitől megszabadítja a hadseregvezetést. Két hónap múltán a hívő muszlimként, „kegyes emberként” ismert al-Sziszit nevezte ki védelmi miniszternek, ami végzetes hiba volt. Túl azon, hogy abban az alig több mint egy évben, amíg hatalmon volt, rosszul és népszerűtlenül kormányzott, Murszi alighanem félreismerte al-Sziszi ambícióit. Még csak nem is sejtette, hogy amint az emberek megint utcára vonulnak – ezúttal az ő semmi javulást nem hozó tevékenysége miatt –, a hadseregtábornok lesz az az ember, aki lecsap rá.
Elkövette azt a hibát, hogy egy új alkotmánnyal valóságos iszlamista puccsot próbált végrehajtani, amire természetesen nemcsak a katonák figyeltek fel, hanem – nem mellékesen – Amerika is. Okkal, hiszen Murszi nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy nem lehet iszlamista kurzust bevezetni egy olyan, 90 milliós országban, ahol rá csak alig több mint 51 százalék szavazott, s ahol az őt hatalomra segítő, Mubárak elleni lázadásban nyakig benne voltak az egyiptomi demokraták, liberálisok, kopt keresztények, sőt az iszlamizmussal szembehelyezkedő muszlim jogtudorok is. Tévedésének az lett a „jutalma”, hogy a katonák – kopt, liberális, sőt jogtudor támogatással – puccsot hajtottak végre ellene. 2013 júliusában mondatták le, és két hónap múltán az ügyészek már vádat is emeltek ellene.
Ekkor virradt fel al-Sziszi napja. De az ő célja egyáltalán nem az volt, hogy hazatelepítse a „forradalom szellemét”, hanem az, hogy nemes egyszerűséggel átvegye a hatalmat. S ezzel egyszersmind tehermentesítse Amerikát, Izraelt s nem kevésbé az őt azóta is nagylelkűen támogató öbölbeli arab monarchiákat egy iráni típusú iszlám köztársaság fenyegetésétől. Az volt az álma, hogy minden egyiptomi (de legalábbis a szavazásra jogosultak 80 százaléka) a 2014. május végére kiírt népszavazáson meg fog jelenni, s őrá mint a káosz ellenségére és az új Egyiptom építőjére fog szavazni. (Nota bene: az ország, amióta csak Mubarakot elzavarták, valóban káoszban élt.) Ehhez képest az történt, hogy még 50 százalék se ment el szavazni, s noha al-Sziszi (immár civilben) a szavazatok 93,3 százalékát megkapta, csalódott egy jó nagyot. Dacára annak, hogy mindent kézben tartott. Az ellenőrzött sajtó őmellette kampányolt, a mecsetekben a papok mellette szónokoltak, és az országos választási bizottság – példátlan módon – egy nappal meghosszabbította (kettőről háromra) a szavazás lezárását. Mégse mentek el 46 százaléknál többen szavazni, ami, ha másnak nem, al-Sziszi hiúságának ártott sokat.
Hogy miért így alakult? Nos azért, mert amióta a hadseregtábornok „bejelentkezett” mint elnökjelölt, a biztonsági erők Murszi hívei közül 16 ezer embert lefogtak, legalább ezret megöltek, a bíróságok meg százával hirdettek halálos (bár valószínűleg nem végrehajtandó) ítéleteket a Muszlim Testvériség prominenseire. Az MT illegalitásba vonult, története során sokadszor.
És akkor elmondanám, mi az, ami biztos, és mi, ami bizonytalan.
Biztos, hogy Egyiptom nem lesz iszlám köztársaság, és a hadsereg megtartja félelmetes gazdasági pozícióit is. (Amelyeknek Murszi hadat üzent.) A puccs miatt Washington morgolódni volt kénytelen, de ez körülbelül olyan súlyú volt, mint amikor a török tábornoki kar többszörös, erőszakos hatalomátvételét vagy a görög fekete ezredesek puccsát kritizálta. Valójában a szíve mélyén mindig egyetértett azzal, hogy ha másként nem megy, hát fegyverrel kell védelmezni az Amerika-barát rendszereket iszlamistáktól, baloldaliaktól. Az amerikai katonai akadémiát végzett al-Sziszi, bármennyit imádkozzon is, tudja, hol a helye. Mi meg azt, hogy milyenek a kapcsolatai az általa lángoló szavakkal hirdetett egyiptomi hazafiságon túl.
Bizonytalan, hogy milyen politikai jövőt szán országának, ahol előbb-utóbb választásokat kell kiírnia. Az ideális forgatókönyv az volna, hogy valamilyen „történelmi kompromisszumot” hoz létre vagy kényszerít ki a nagy politikai csoportosulások (iszlamisták, liberális-demokraták, nacionalisták) között. Ha nem hazudott akkor, amikor Murszit Egyiptom „megosztásával” vádolta meg és börtönbe dugatta, az ő küldetése ennek a megosztottságnak a fölszámolása, továbbá olyan politikai-gazdasági környezetnek a megteremtése, ahol nem minden tendert a fegyveres erők vállalkozásai nyernek, hanem ahol a beáramló külföldi tőke jól érzi magát. Enélkül ugyanis ez a szegény ország nem lesz képes ötről hatra lépni.
Az arab világ legnépesebb, egyszersmind legerősebb szellemi kisugárzásáról ismert országáról van szó. Ahol él egy létszámában lélegzetelállító fiatal nemzedék (a lakosság egynegyede 18–25 éves) szinte jövőtlenül. Aki nem katona, hivatalnok vagy a rendszerbe beépült, általában katonai kapcsolatokkal rendelkező vállalkozó, annak esélye nincs a felemelkedésre, olykor még a megélhetésre se. Az nem megy tovább, hogy az állam hatalmas ártámogatásban részesíti a legalapvetőbb élelmiszereket és fogyasztási javakat, eltékozolva ezzel a költségvetés 40 százalékát, de egyébre nem képes, mondván, ha felhagy vele, vége a társadalmi békének.
Társadalmi béke így sincs. Hadd tegyek egy szubjektív megjegyzést. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek sok éven át volt egy kiváló vezetője, az iráni ügyekben különösen aktív, Nobel-békedíjassá avatott Mohammed el-Barádei. Ez az egyiptomi ember képtelen érvényesülni a hazai politikában. Murszi alatt se jutott semmihez, most épp al-Sziszi diktatúrájával áll szemben. Mert liberális. Mert másféle Egyiptomról álmodik, mint amelyiken iszlamisták vagy épp egyenruhások uralkodnak. Egyszerűbben szólva: demokráciáról, a szó legjobb értelmében. Ám, mint tudjuk, a diktatúrák elleni lázadások, az „arab tavaszok” sehol se szülték meg el-Barádei álmát. Tetszik, nem tetszik: a mai arab világban az el-Barádei-félék furcsa szerzetek csak. Nincs hívószavuk, amellyel tömegeket tudnának maguk mögé állítani. Ahhoz vagy iszlamista demagógok, vagy „nemzetmentő”, nacionalista katonák kellenek.
