Mítosz születik

„Jesszőr. Én tudom, hogy ön mit keres.”

Ezt egy atlétatrikós, valószínűtlenül gigantikus és egészen koromfekete fiatalember mondta nekem Salinas városka Central névre hallgató központi utcájában, és nyomatékul kissé megemelte a kezében tartott csupa szalagocska, pöttöm csokilányt. „Jesszőr – ismételte meg, határozottan védelmezve igazát. – Ön igenis az éttermet keresi, amelyet úgy hívnak: Steinbeck szülőháza étterem. Százméternyire találja, ebben az utcában.”

A jól végzett munka örömével visszaliftezte a kislányt kiindulópontjára, és peckesen tovalépdelt.

A dolog előzménye, hogy Amerikában is igencsak nehezen boldogultam a GPS-szel. Az ördöngős kütyü alighanem megérezte: nekem természetes állapotom, hogy eleve el vagyok tévedve. Már úgy születtem, és mindig is nagyobb örömöt jelentett nekem a kiszámíthatatlan bóklászás, mint az elkerülhetetlen: hogy végül megkerüljek. Néha azonban mégis határozottan kell útvonalat választani. Például mert tájékozott ismerőseim a lelkemre kötötték: ha Los Angelesből San Franciscóba autózom, eszembe ne jusson, hogy oda-vissza a gyorsabb és rövidebb 101-es sztrádán menjek. Mert a tengerparti 1-es autóút ugyan hosszabb és lassúbb, viszont az egyik legszebb útvonal a föld kerekén. Tengerrel, pálmafás kis öblökkel, mamutfenyőkkel.

Nos, a kaliforniai spagettikereszteződésekben nem lehet próbálgatásos módszerrel útvonalat választani: ha jól elkerülöm a 101-est, csak kilyukadok majd a fránya 1-esre. Tudom, hogy nem lehet: megpróbáltam. Bármerre indultam, abból előbb-utóbb 101-es lett. Leálltam tehát egy parkolóban, hogy a GPS-hez folyamodjak. Ám az csak nem ajánlotta fel a tengerparti utat. Na, akkor találomra ráböktem a térképre az 1-es mentén és az jött ki: Salinas. Mielőtt beírtam volna a gizmóba, megnéztem az útikönyvet: kiderült, ez John Steinbeck szülővárosa, máig is áll a szülőháza.

Gondoltam: ez isten ujja. Hiszen mindig is tudtam én, tilos Amerikáról útirajzot írni úgy, hogy az ember nem olvasta a nagy előd klasszikus művét, az Utazások Charley-val címűt, de eddig valahogy mindig vissza kellett adni, vagy egyszerűen kiesett a kezemből. Vagy eldugtam magam elől. Ennek vége – határoztam el. Salinasban meglátogatom a szülőházat, beszerzek egy friss, ropogós Utazásokat. És el is fogom olvasni minden egyes betűjét.

A kihalt kisváros Central nevű központi utcáján fel-le nyargalásztam, és sehogyan sem találtam nagy utazó elődöm szülőházát. (Egyébként minden amerikai kisváros kihalt. Egymilliós lakosságszám alatt soha sehol sem történik semmi. Amerika azért tartja – luxusból – New Yorkot, Los Angelest meg a többi metropolist, hogy egyáltalán legyen hír a tévében. A vidéki Amerikában az emberek egyszerűen csak élnek. Nincs különösebb rohangálás, kiabálás, közúti csattanás, gárdavonulás, cigányozás. Élés van. Hát azt magyar nem bírná ki. Magyar csak olyan helyre költözik, ahol vagy a rendőrautó nénózik, vagy a tűzoltóság, ahol folyamatosan nyilatkozik a rendőrkapitány, ahol buli van.)

Végre jött a fekete fiú a pici lánnyal. „John Steinbeck szülőháza? Olyan itt nincs, kérem. Nálunk van egy John Steinbeck kultúrközpont, de az nemrég épült. Meg van az étterem, ahol a külföldiek ebédelnek. Ön azt keresi.”

„Nem, dehogy keresek én éttermet. Én az író szülőházát keresem. Tudja: Érik a gyümölcs, Egerek és emberek.” „Nem, uram. Ilyesmi nincs nálunk. Benne van az útikönyvben? Ja, akkor viszont biztosan igazam van. Az van benne az útikönyvekben: az étterem. Jesszőr, én tudom, hogy ön mit keres.”

És tényleg: a Steinbeck Szülőháza elnevezésű étteremnél a házszámot valamiért a keresztutcába tették, azért nem találtam korábban. És azóta is töprenghetek: lehet, hogy a fekete fiatalember nem tudta, hogy ez Steinbeck szülőháza? Lehet, hogy sohasem olvasott Steinbecket? Lehet, hogy csak az elnevezés pontosságához ragaszkodott? Vagy tud valami fontosabbat? Lehet, hogy az a fránya étterem nem is volt soha szülőház? Csak az élelmes tulaj kitalálta, hogy ha nem Három Kovbojnak nevezi a vendéglőt, hanem Steinbeck Szülőházának, akkor özönlik majd a sok külföldi, aki elhatározta, hogy végre elolvassa?

Persze elolvastam. És magától Steinbecktől tudom: teljesen mindegy. Amerikában minél rövidebb és szürkébb egy helység történelme, annál több ott a nevezetes hely. A fele kamu. Nem baj, az a lényeg, hogy szép legyen a történet. Salinas például számon tartja mind a régi grandokat és rózsaevő senorákat, akik alapították a helységet. Pedig Steinbeck nagyapja még emlékezett az időre, amikor itt csak egy út menti vendégfogadó és kovácsműhely volt a vándoroknak. Abból lett a város. Egy idős ember azt mesélte Steinbecknek, akit nem ismert fel, hogy ő még pendelyes gyerekként ismerte a nagy írót. „Az, kérem, a nagy hidegben is egy szál felnőttzakóban szaladgált fel-le, amely lópokróchoz használatos kapoccsal volt összetűzve.” Ha valami kizárt, akkor ez, merengett Steinbeck, akinek édesanyja vallásos tisztelettel viseltetett a gombok, csatok, patentok iránt. Ha egy is meglazult a háztartásában, bármilyen tevékenységet, minden családi programot megszakítva dühödt öltögetésbe kezdett. De Steinbeck nem javította ki a mesélőt: a mítosz képződése öntörvényű, érzékeny tünemény, abba nem szabad beleszólni.

Hát így jártam én Steinbeck szülőházában.

„Dzsauzseff! Fogd fel egyszerűen szellemi játéknak, rejtvénynek ezt a tokenérvényesítési feladványt!” Ezt mondja nevetve Ramón, a Citibank hivatalnoka, akit azért kerestem fel, mert képtelen voltam egyedül élesíteni az elektronikus kulcsot, amely alapítványunk bankszámlájának internetes kezeléséhez kell. Ő negyedórán át próbálkozott, majd segítséget hívott. Amikor további röpke háromnegyed óra múlva hármasban végzünk, és már lezseren ki-be járok a számlába, Ramón észbe kap, és elkéri az útlevelemet. „Dzsauzseff! Ez nem lehetsz te! Te sokkal fiatalabb vagy!” „Itt, Ramón! Itt, Amerikában fiatalabb vagyok, de nézz csak meg azután, hogy hazaértem!” – szakad ki belőlem a viccesnek szánt válasz, és rajtaütésszerűen el is szomorít.

Amerika lakhatóságának, élhetőségének nincs egy kulcsa. Sok van neki. Engem az első napokban dühített, hogy a szállodában az ingyenes net csak döcögött, a gyorsért pedig túl sok pénzt kértek, amikor a szomszédos McDonald’sban olyan szupersztráda van egy pohár narancsléhez, hogy minden játékfüggő zokoghat örömében. (A tiszta ingyenvécé után Amerikában ez a Meki nagy csábereje.) Ugyanabban a szállodában a parkolás napi tizenöt dollár. Kint az utcán az ablakom alatt ingyen volt. Ezt hívják választéknak. Nekik természetes. És igenis lehet értelme annak, hogy már látni olyan óriási bevásárlóközpont-bokrokat, amelyekhez nem is tartozik város. Első látásra vicces. Mint amilyen a sor volt a Szovjetunióban: csak nőtt, pedig az elején nem is adtak semmit. (Míg oda nem toltak valami kézikocsit, amelyről olyasmit árultak, amiről a sor végén állóknak fogalmuk sem volt.) A gigaparkolókkal egybenőtt kereskedelmi központhoz sok helyütt azért nincs település, mert a városok már nem adják a határukat. Az erdejüket, mezejüket, parkjukat, legelőjüket. Igazuk van.

És persze a kapcsolatok simasága. A sok mosoly, a sok lapogatás, a sok szembedicséret. „Tudod József, már mi is olyanok vagyunk, mint a hülyék. Csak mosolygunk, mint a vadalma – mondja amerikai magyar ismerősöm. – Mindenre helyeslünk, nem mondunk ellent, kerüljük a vitát, a konfliktust, hátha bajunk lehet belőle. Azt, hogy igazán mit gondolunk, csak a legközelebbi barátaink tudják. A többi álarc, csupa great!, csupa fine!, csupa csíz!” Tényleg, Steinbeck is írt egy boltosról, aki kifejtette neki: ő nem engedheti meg magának, hogy véleménye legyen, neki az számít, hogy menjen a biznisz. Mit érdekli a többi!

Mi, magyarok persze mások vagyunk! Nekünk az számít, hogy véleményünk legyen – mindig, bármiről és mindenkiről. A biznisz meg várhat!