Mindig akad tizenkilenc

A statisztikák nem amellett szólnak, hogy New York város legsűrűbben lakott kerületének, egyszersmind üzleti központjának, azaz Manhattan szigetének lakói 2001. szeptember 11-én örökre elvesztették volna az életkedvüket. Épp ellenkezőleg. A sziget déli felén, ahol a tornyok álltak, ma állítólag kevesebb az üres ingatlan, mint bárhol másutt; az állandó jelleggel itt lakók száma megkétszereződött, másfélszer annyi lakást adnak el, mint a még mindig sokkos 2003-as évben, új iskolákat avattak, a szállodák meg remekül megélnek a „katasztrófaturizmusból”, amely tavaly tízmillió látogatót hozott ide ország és világ minden tájáról. Igaz, a New York-i rendőrség európai fejjel nehezen felfogható tömegben duzzasztotta fel az állományát: egyedül a terrorelhárító részlegben ezer detektívet és szakembert foglalkoztatnak, az interneten búvárkodó polgári alkalmazott fordítóknak se szeri, se száma. A terrorelhárításban országosan tevékenykedő kormányzati szervezetek számát a The Washington Post 1200-ra becsülte, a kiszervezett munkák elvégzésére felkért magáncégekét pedig 2000-re! Az Al-Káida annyit egészen bizonyosan elért, hogy az Egyesült Államok kormánya – akár a korábban megszokott és élvezett szabadságjogok felrúgásával is – gigantikus belbiztonsági apparátust hozott létre, nehogy Oszama bin Laden terroristái még egy esélyhez jussanak.

Maga Amerika biztonságosabb hellyé vált, mint volt, efelől semmi kétség. Kár, hogy a világról, kivált annak ama pontjairól, ahol az Egyesült Államok háborúval torolta meg a rajta esett sérelmet, illetve rettegését attól, hogy arab diktátorok tömegpusztító fegyverekhez jutnak (Afganisztán, majd Irak), ugyanez nem mondható el. De még Európáról sem. Elég a brit iszlamisták által elkövetett londoni metró- vagy a madridi vonatrobbantás emlékét felidézni. Igaz, olyan „látványos” akciókra, mint a New York-i, az Al-Káida azóta sem volt képes, ám vele szemben az éberség egyfolytában indokolt.

Még akkor is, ha Oszama bin Laden már nincs az élők sorában. Jegyezzük meg itt halkan, hogy a New York-i terrortámadás után egy héttel – de még az Afganisztánban uralkodó s az Al-Káidának otthont, menedéket nyújtó tálib rendszer elleni háború előtt – egy amerikai kommandóegység már kísérletet tett Oszama elfogására és meggyilkolására, de ez a vállalkozás csak kilenc és fél évvel később, idén május 1-jén sikerült, amikor egy újabb kommandóscsoport rajtaütött az „Emír” pakisztáni rejtekhelyén, kivégezte a célszemélyt, majd annak holttestét a tengerbe süllyesztette.

Szimpla logikával kikövetkeztethető, hogy az egyiptomi származású Ajman al-Zauahiri, aki mindig is a „második embernek” számított Oszama után, majd annak elhunytával átvette a szervezet vezetését, ma egyfajta bizonyítási kényszerben van. Mert ha nem „alkot” valami nagyot, még az is megeshet, hogy fanatikus hívei elfordulnak tőle. Annál is inkább, mert ez az orvosba oltott terrorista és tömeggyilkos nem rendelkezik azzal a szellemi tekintéllyel, amit Oszama bin Laden birtokolt. Bujkálása hosszú éveiben az „Emír” általában évente kétszer-háromszor hallatott magáról; audio- és videoüzeneteket küldött, amelyek általában zűrzavaros tartalmúak voltak ugyan, arra azonban túlságosan is jók, hogy „pszichés ösztönzést” adjanak a „szent háború” (dzsihád) híveinek, az iszlamista szélső radikálisoknak. Mármint abban az értelemben, hogy hiába is erőlködnek az amerikaiak, Oszamát akkor se tudják elkapni. S amíg ő él, az „ügy” is él.

Az Al-Káida egykori vezérének nincs sírköve, azon meg felirat. De ha lenne, bizonyosan az állna rajta, hogy – túl a jelképi erejű New York-i terrortámadáson – végtére is beteljesedett a legszebb álma: sikerült két véres háborúba „behúznia” az amerikaiakat az iszlám világban, sikerült újjáélesztenie Afganisztán „kőkorszaki” iszlamistáit, a tálibokat, sikerült Pakisztán északnyugati határterületein igazi, tőrőlmetszett dzsihadista bázist létesítenie, és olyan új súlypontokat képeznie (Jemenben például), ahol a belpolitikai zűrzavar óriási mértékben növeli az Al-Káida mozgásterét. (Zárójeles megjegyzésem: csak nehogy valami hasonló következzék be az „arab tavasz” országaiban...) Végül: még apró jelek sem utalnak arra, hogy hatástalan volna az a Nyugat- és felvilágosodásellenes, száz százalékban Oszama szellemét idéző uszítás, amit muszlim papok művelnek Európa muszlim közösségeiben, rendre ugyanazzal a mondanivalóval. Hogy tudniillik a muszlim, szűkebb értelemben az arab világ nyomoráért, elmaradottságáért a Nyugat a felelős; a New York-i terrortámadásokat nem is arabok hajtották végre; a Nyugat az iszlám világ életére tör, vérét akarja etc.

Aki olvas újságot, néz televíziót, tudja, hogy noha az amerikaiak szépen irtják – elsősorban Pakisztánban – az Al-Káida rejtőzködő vezéreit, a pilóta nélküli bombázók rendre likvidálnak egy-egy dzsihadista csoportot, de dacára e sikereknek, a terrortámadások gyakorlatilag egy napra sem szünetelnek ott, ahol Amerika a háborúit vívta és vívja. Az igazat megvallva: immár nincs pontos térkép arról, hogy maga az Al-Káida milyen kapcsolatban áll a legkülönfélébb pakisztáni és afganisztáni terrorszervezetekkel, létezik-e „ernyő” valamennyi fölött, vagy sem. Meglehet, Oszama bin Laden nemzetközi alakulata ma már csak egy a sok ilyen szervezet között, amelyek jobbára a saját szakállukra tevékenykednek. Ha igen, akkor az Al-Káida lefejezése valójában semmilyen mérhető globális haszonnal nem járt. Sőt. Talán még a korábbinál is jobban kell tartani attól, hogy a terrorszervezetek önálló „kutatás-fejlesztésbe” bocsátkoznak, és nincs egy markáns, határozott kontúrokkal rendelkező nyíl, amely egy irányba, Oszama és bandája felé mutatna. (Lásd: az indiai Mumbaiban idén májusban, majd júliusban elkövetett, koordinált merényleteket, amelyek alighanem muszlim hitű, de indiai dzsihadistákhoz köthetők. Még csak nem is pakisztániakhoz.)

Korunk tragédiája az, hogy tizenkilenc olyan öngyilkos őrült, mint 2001-ben Amerikában, mindig mindenütt akad.