Milánó második látásra…
Amikor először jártam Milánóban, megdöbbentett a sok szürke és koszos épület. A divat Mekkáját nem így képzeltem el. Belevetve magam az éjszakai életbe már egy színes és dinamikus Milánót ismertem meg. Kíváncsian vártam, milyen lesz másodszorra a városban lenni. Az autóbuszból kiszállva a pályaudvar tekintélyes épületét megpillantva tudomásul vettem, ez már egy másik Milánó. A gazdasági válságtól kissé megtört, de a lendülete nem hanyatlott egy fikarcnyit sem. Az állandó tenni vágyás lüktetése megnyugtatott: jó helyen vagyok. Ebben az írásomban összegeztem tapasztalataimat, amit régebben és most szereztem a városról.
Milánó nem a különleges városképéről, tengerpartjáról, hanem a Dómról és a stílusosságról híres. Milánót nem a szépsége miatt szeretjük-, ahogy az egyik régi magyar reklámban is elhangzik:„ronda és finom”. Milánó ilyen. Ide dolgozni járnak az emberek és pénzt költeni, pihenni már a Como-i tóra, Riminibe, vagy más tengerparti helyre mennek. Igazi munkásváros, az olasz emberek azt szokták mondani: „Milano lavora e Roma mangia”- vagyis „Milánó dolgozik, Róma meg eszik.”
A látogatókat befogadó milánói pályaudvar sem egy hétköznapi létesítmény: egy helyen elérhető a metró, taxiállomás, kerékpárkölcsönző, vasútállomás, repülőtér (Linate). Megtalálható minden, kivéve az autóbusz állomás, de az is néhány metrómegállónyira van a pályaudvarról. Körülbelül olyan távolságban, mint a Nyugati pályaudvar Kőbánya-Kispesttől.
Duomo. A milánói Dómot az egyik legszebb épületnek tartom, ami valaha Olaszországban épült: fenséges, magasztos, tetején a Madonnával. Amikor ott voltam, épp istentisztelet zajlott, emiatt a bejárat előtt egyenruhába öltözött olasz fiatalemberek tessékelték ki a nem megfelelően felöltözött kíváncsiskodókat. Olaszországban ugyanis nem lehet fedetlen lábakkal és vállal templomba vagy egyéb szent helyre belépni. Metróval is könnyen meg lehet közelíteni a Dómot, a metrólyukból kilépve egyből a gigantikus épület látványa kápráztat el.
A Dóm oldalán fiatalok múlatják az időt, a patinás épület oldalára fel lehet mászni, és a nagy melegben hűsölni. A dóm bejárata előtt hatalmas téren is el lehet tölteni az időt, egy-két perc sétányira a Gucci, Armani Versace, és a többi divatház üzlete várja vásárlóit. Lelkiismeretes Facebook felhasználóként a Louis Vuitton üzletben szerettem volna egy postot küldeni az ott kiállított gépen, de tervem meghiúsult, mert az őr gyorsabb volt nálam.
Vásárváros. Mint tudjuk, Milánó a divat és a stílus fővárosa. A divatba nemcsak a konvencionális darabok, hanem az extrém haute couture kompozíciók is beletartoznak. Egyik milánói vallotta az itt élő emberekről: őrültek. Pontosan azért, mert a divatnál a kitűnni vágyás és a tömegbe való beleolvadás furcsa kettőssége mutatkozik. Az egymás felülmúlni akaró, bőséges bizonyítási vággyal ellátott milánóiak valóban hasonlítanak kicsit az őrültekre.
De nemcsak szép textilek, hanem formatervezett bútorok, mutatós használati tárgyak üzletei sorakoznak egymás után. Nem meglepő, hogy Milánóban még a külvárosi részeken (ami már inkább egy kisvárosnak számít), szintén sok-sok üzlet fellelhető. Érdekes módon a külvárosi és belvárosi üzletekben található termékek áraiban nincs jelentős különbség, leginkább a választékban mások. Hiszen nem egy monopólium, hanem olasz családok által működtetett kisvállalkozások látják el az üzleteket árukkal.
Természetesen, aki Milánóban szeretne vásárolni ruhát, mélyen a zsebébe kell nyúlnia, legalábbis magyar viszonylatban biztosan. Száz euró szerény árnak mondható, és nem sajnálnak ennyit még a használtruha boltban sem elkérni (már ha van egyáltalán ilyen…). Cserébe egyedi és mutatós kincseket lehet begyűjteni.
Milanese. Az olaszok, de különösen a milánóiak és a velenceiek, kínosan ügyelnek a külsőségekre. Az elegancia, a stílus az üvegpohártól kezdve, a vécéülőkén át, minden használati tárgyra és dísztárgyra kiterjed. Minden tárgynak, sőt, minden gesztusnak esztétikusnak kell lennie. Emiatt udvariasak és kissé modorosak, az érzelmeiket remekül palástolják. Az olaszokra jellemző harsány viselkedés nem mindig fedezhető fel egy vérbeli milánóinál.
Milánót másodszorra szerettem meg igazán. Főleg azért, mert sok lenyűgöző üzletet néztem meg, és az az állandó tettvágy biztatott arra, hogy „[…] érdemes élni és küzdeni.” Még ha az emberek csak dolgozni is járnak ide, a saját javaikat megteremtve boldogan kocsikáznak ki a városból pihenni. Mégis jó érzéssel térnek ide vissza, hiszen itt az élet nem áll meg…
