Migránsok
Valami idióta versengés látszik kirajzolódni akörül, hogy ki szenved többet és jobban az Európai Unióban az „illegális” bevándorlóktól. Magyarország kormánya magának vindikálja az első helyet, de erről a világ nem hajlandó tudomást venni. Mindenütt görögökről és olaszokról esik szó, nem föltétlenül azért, mert a menekülők, illetve menedéket keresők számban felülmúlják a Szerbiából magyar földre átszivárgókat, hanem azért, mert az előbbiek tengeri úton érkeznek, és közvetlen életveszélynek teszik ki magukat. Százak, ha nem ezrek fulladtak bele a Földközi-tenger vízébe, miközben a Magyarország felé tartók, immár a szárazföldön, legfeljebb attól tarthatnak, hogy macedón és szerb bűnbandák útközben még azt a keveset is elrabolják tőlük, ami a zsebükben maradt.
A görögöknek és az olaszoknak nincs olyan szerencséjük, hogy legális határátlépő/belépő pontokkal operáljanak, s azokon túl vagy kívül falakat emeljenek. Tengeri határaik nem másfél száz, hanem sok ezer kilométeresek, ráadásul annak a menekülőnek, aki olasz vagy görög földre lép, nem szükséges elérnie az anyaországot, elég, ha elér egy szigetet. Emitt is, amott is ezrek várnak regisztrációra, de ha már egyszer ott vannak, szilárd talajt éreznek a lábuk alatt, s akár gyalogolnak még ötven-hatvan kilométert, hogy a kijelölt helyen jegyzékbe vegyék őket (fénykép, ujjlenyomat, papír).
A háttérben pedig valami egészen cinikus játék zajlik. Az embercsempészek, akik már zsebre dugták a szállítási pénzt, félúton távoznak, mert tudják, hogy az egész hatalmas vízfelület telis-tele van fél tucat uniós ország hadi- és mentőhajóival plusz az olasz és görög parti őrség járőröző naszádjaival, amelyek kötelesek kimenteni a vízen hánykolódó csónakok, halászhajók utasait.
A hajóhadon, a Triton fedőnévre hallgató közös európai mentőflottán kívül pillanatnyilag nincs olyan európai vállalkozás, amely gondoskodna sok százezer menekült átmeneti (?) befogadásáról. A migránsok letelepítésének népességhez és gazdasági teljesítőképességhez szabott kvótarendszere a szabódó kisebb uniós tagországok ellenállásán megbukott, jött helyébe az önkéntes felajánlások kiábrándító modellje. Az unió luxemburgi elnöksége negyvenezer Görög- és Olaszországban tartózkodó migráns befogadását kérte a tagországokból: érkezett 32 256 fős „kínálat”, amelybe beleértendő Orbán nullája. A képmutatás teteje – Magyarország ebben élharcos – az úgynevezett szkeptikus országoknak az az elképzelése, hogy nem annyira a migránsokkal, mint inkább a migráció „gyökereinek” orvoslásával kéne foglalatoskodni. Magyarán: a legjobb a semmittevés, hiszen még csak esély sem mutatkozik arra, hogy Szíriában véget érjen a polgárháború, Líbiában a teljes törzsi anarchia (három rivális kormánnyal), Eritreában a pusztító önkényuralom. És akkor az élhetetlenné tett, terroristákkal, öngyilkos robbantókkal, törzsi gyilkosokkal teli Irakról, Afganisztánról, Pakisztánról nem is beszéltünk.
Európa nem nagyon óhajt szolidáris lenni a nyomorultakkal, akik a háborúmentes létbiztonságon és a normális emberi életen kívül semmi másra nem vágynak; és egyáltalán nem igaz, hogy a nyomorúságuk anyagi értelemben vett szegénység, munkanélküliség. Nagyon sok közöttük a diplomás, a szakmunkás, az egyetemista – csak épp rosszkor, rossz helyre születtek. Jellemző módon arról, hogy némi táplálékhoz, vízhez, gyógyszerhez jussanak, szinte mindenütt, ahová bejutottak, nemzetközi segélyszervezetek, helyi civilszervezetek, emberbarátok gondoskodnak, a kormányok és a helyi közigazgatások sokkal kevésbé. Ami az amúgy is válságtól sújtott Görögországban talán érthető, de a sokkal jobb helyzetben levő Olaszország északi felén az igazán gazdag helyiek nemhogy letelepíteni nem akarnak pár tízezer migránst, de még annak is útját állják, hogy rajtuk keresztül vegyék az irányt a kiszemelt célországok felé.
És csak a rettenet foghatja el az embert, amikor újabban arról olvas, hogy a NATO második legnagyobb hadserege, a török hosszas várakozás után „beszállt” az Iszlám Állam ellen folyó szövetséges szíriai hadműveletekbe, de ezzel egyidejűleg csapásait kiterjesztette az általa mindig is ellenségnek tekintett iraki kurdokra. Van valaki, aki meg tudná jósolni, hogy a háborúnak ez a kiterjesztése milyen hatással lesz a menekültáramlatra? Olyannal bizonyosan nem, hogy kevesebben fognak menekülni Szíriából és Irakból, mint eddig. Miközben mi errefelé napi rendszerességgel számoljuk, hogy hányan lépik át illegálisan a szerb–magyar határt például, egy cseppet sem izgat bennünket, hogy Törökországban pillanatnyilag már négymillió (!) ember tengődik menekültként a szír és iraki határ mentén, s java részük természetesen álmokat kerget arról, hogy továbbálljon valahová nyugatra, túl Törökországon.
Érdekes módon – a kis népességű skandináv országokat és Németországot leszámítva – a papíron migrációellenes Nagy-Britannia még mindig a legvonzóbb célpont. A tranzitálók zöme arrafelé tart. Ott ugyanis van munka és általában rokon is. Nyilván ennek tulajdonítható, hogy noha a Cameron-kormány (politikai okokból) mindenféle szép és soha nem teljesíthető célokat tűz ki a migráció megfékezésére, olyan zűrzavar talán egész Európában nincsen, mint a La Manche csatorna túloldalán. Ez idő szerint a „Dzsungelnek” becézett franciaországi menekülttáborban vagy inkább menekültvárosban tízezer ember torlódott össze, és aki figyelmesen nézi a tévék híradóműsorait, napi rendszerességgel látja, miként próbálnak belopózni a feltorlódott kamionok rakterébe, a tehervonatok vagonjaiba ezek az emberek, hogy a „csalagúton” át bejussanak Nagy-Britanniába.
Európának alkalmazkodnia kell az új helyzethez, ahol „nincs az az isten”, amelyik képes volna gátat szabni a menekültáradatnak. Jönnek és jönnek. Ha egy kis szerencsénk van – mondom én nem minden cinizmus nélkül –, akkor a távoli ázsiai, közép-keleti és afrikai országok migránsaihoz csatlakozhatnak ukrajnai állampolgárok is, közöttük magyarok, tömegesen. Semmi kétség afelől, hogy a Nyugat-Ukrajnában oly tevékeny szélsőjobb polgárháborút akar, minekünk meg – például – egyáltalán nem lesz semmilyen választásunk, ha az újabb menekültek egyszersmind suttyomban magyar állampolgárságot szereztek. Nota bene: ettől félnek – saját ottani kisebbségeik okán – a románok, szlovákok, lengyelek is, bár egyikük se igényel migránsokat. És Ukrajna felől még csempészekre sincsen szükség, hiszen mindenki pontosan ismeri az utat – hazafelé.
A rosszabb változat az, ha az Ukrajnát elhagyók nem az anyaország, hanem a sokkal jobb életkörülményeket ígérő északi országok felé tartanának.
A londoni The Economist szerint egy „ukrajnai hullám” akkora lökést adhat az eddig tapasztalt emberáradatnak, amellyel megbirkózni majdhogynem lehetetlen lesz. Mindenesetre se így, se úgy nincs értelme arról beszélni, hogy a migrációt nemzeti keretekben kell kezelni és megoldani, mert ez az egész nem országok, hanem Európa problémája. Hála istennek, a kontinens, ha lassan is, de okosodik. Nincs közöttünk ma egy Hitler, aki diadalittasan üvöltene föl (mint tette az 1938-as eviani „zsidómentő” konferencia kudarca után): Lám, senkinek se kelletek! Mármint a menekülni akaró, befogadásukat váró német zsidók. Akkor még mindenki egyénileg dönthetett: kér-e menekülteket vagy sem? Nem kért. Ma erre nincs mód, akármit mondjon is Orbán.
