Mickey egér erotikája

1924 rosszul végződött Bartos Zoltánnak. Attól tartok, talán még szilveszter éjjel is gyötrődött azon, hogy december 30-án egy hónap fogházra ítélték. Bartos Zoltán ugyanis hibázott, amikor lefordította a francia író, Victor Margueritte Élettársak című regényét. Az ügyészség szerint szeméremsértést követett el és a házasság intézménye ellen izgatott. A bíróság hasonlóan látta. A házasságra leselkedő hatalmas veszélyt elhárítandó még júliusban elkobozta a regény magyar kiadását, az év végén pedig kimondta: „a regény tendenciája lejáratja a házasság intézményét, és csak a házasságon kívüli, független, szabad életet tartja ideálisnak”.

1925 jól kezdődött Bartos Zoltánnak. Két héttel az első ítélet után az ügyész – meglepő módon és váratlanul – elfogadta Bartos ügyvédjének érvelését, és immár úgy vélte: szegény fordító megrendelésre dolgozott, a bűnös tehát a megbízó (a gaz felbujtó), a Dick Manóról elnevezett kiadó. Kérte tehát a vádlott felmentését – a királyi táblabíróság pedig így is tett.

1923 nem volt Kállay Miklós legjobb éve. A katolikus napilap, a Nemzeti Újság irodalmi rovatvezetőjének fordításában ekkor jelent meg Victor Margueritte La Garçonne című másik botránykönyve, magyar címe szerint Lerbier kisasszony legényélete. Amelynek 1922-es francia eredetijét a posta nem szállíthatta Magyarországra, mivel a hivatalosság úgy találta: a mű a házasság intézménye ellen izgat, hiszen a nők részére egyenjogúságot követel.

A magyar kiadást – „természetesen” – szintén elkobozták. Az irodalmár Eckhardt Sándor a Napkelet című folyóiratban azt írta róla, hogy a „pornográfia legalsóbbrendű válfaja” és hogy a „szennyek szennye”. Eckhardt véleménye érthető: a regény hőse, Monique Lerbier egy szerelmi csalódása után (vőlegénye megcsalja) beleveti magát a zabolátlan legényéletbe. Úgy él és úgy szeret (és annyiszor), ahogy (és ahányszor) a legények. És itt nem a tiszta erkölcsű magyar legényekre, hanem romlott franciákra érdemes gondolni. Igaz, a kis Monique e nem túl romantikus, de legényes kitérő után megszelídülve megtalálja utolsó párját, és a házasságot választja a szabad szerelem helyett (után).

Oláh Gábor naplójában ennél érzékletesebben foglalta össze a cselekményeket. „Van is ebben minden, ami jó – fogalmazott –: nemi izgatások színházi páholyok sötétjében, társas játékokban, ópiumos kicsapongások, meztelen férfi táncos, nyilvánosházba kéjelegni osonó »úri nők«, leszboszi szerelem, és ami tetszik... A vége aztán a legjobb; mikor átgázol rajta mindenki (tudniillik Lerbier kisasszonyon), egy jó ideális tanár feleségül veszi, egész múltjával együtt.”

Belátható: tényleg be kellett tiltani ezt az irományt, amely szerint amit a férfiaknak szabad, azt meg kell engedni a nőknek is. Mert ez az eszme még akkor is rettenetes lenne, ha igazuk lett volna a regény védelmezőinek, akik azt hangoztatták: Margueritte műve végső soron házasságpárti. Elvégre a hősnő kiábrándul a hamis, tettetésen alapuló kapcsolatokból, megundorodik attól, hogy a vőlegények megcsalják a mennyasszonyukat – csak, sajnos, elsőre a rossz utat választja. De végül az asszonyéletet választja, és így el is éri a boldogságot.

1924-ben Magyarországon folytatódott Lerbier kisasszony botránya. Ekkor a regényből készült filmet akarták a magyar mozik vetíteni – amíg a cenzúra nem kívánta engedni a jó magyar erkölcsök romlását. Ámde 1925 nyarán, öt próbálkozás és a film ugyanennyi újravágása után csoda történt: engedélyezték a vetítést. Igaz, azzal a feltétellel, hogy a vágások után szelídebbé tett mozgóképet csak felnőttek nézhetik meg, és a film címe nem utalhat a regény francia (La Garçonne) vagy magyar (Lerbier kisasszony legényélete) kiadására. Emiatt a budapesti mozik így hirdették: „A párisi pillangó. Victor Margueritte regénye 8 felvonásban.” A Nyírvidék című helyi lapban viszont így reklámozta a helyi mozgóképszínház: „A Párisban elkobozott Lerbier kisasszony. A Párisi Pillangó Nyíregyházán az Apollóban.”

És nem elég, hogy mindenki tudta, valójában mit vetítenek a mozik, de még a regény is megjelenhetett ebben az évben (Dick Manónál Az erotika művészei-sorozatban), és bestsellerré vált. Mindez meglepő, hiszen a házasságra leselkedő veszély nem lett kisebb 1925-re. Ráadásul ez a veszély több volt, mint merő képzelgés, felesleges, avagy bérrettegés. A filmcenzúra bizottsága ugyanis csak részben túlzott, amikor eredetileg és többek között azt hozta fel a betiltás mellett, hogy kár lenne a magyar városok és falvak lakóit azzal felizgatni, hogy a világon léteznek legényéletet élő nők. Nem volna jó, ha a közönséget a garçonne problémája foglalkoztatná, és pláne nem lenne szerencsés, ha ez a férfias női típus feltűnne Magyarországon.

Ha azt gondolnánk, hogy a filmcenzúra bizottsága túlzott, akkor csak részben lenne igazunk. Részben, mert a magyar falvakba már Margueritte említett két könyve elvitte a káros gondolatokat. Pánd községbe biztosan, ahonnan egy bizonyos Cica nevű kisasszony levelet is írt kedves hetilapjának arról, hogy a két regény egészen megváltoztatta a gondolkodásmódját a szerelemről, házasságról. Nemet mondott udvarlójának házassági ajánlatára, mert hiába volt az illető gazdag úri fiú, hiába szerette, nem tudott vele őszintén beszélni a „leányok legényéletének problémáiról”.

1925 tehát vidám esztendő volt Victor Margueritte pikáns regényei kedvelőinek. A francia és magyar kiadások korábbi kitiltását és elkobzását követően, a La Garçonne alapján készült film betiltása után nyugodtan élvezhették az „erotika művészetét”.

Teltek az évek, a legényéletet élő garszonlány figurája mind több és több regényben és filmben tűnt fel. Ezeket Magyarországon árusították a könyvkereskedések, vetítették a mozik, írtak róluk az újságok. A hivatalosság néha összeráncolta homlokát, a filmekből kivágott egy-egy jelenetet, néha azonban csak elfordította orcáját. Különösen azért, mert a vad legénynő (vagy női legény) szelídebb, mondhatni, „szemérmesebb” változatai is feltűntek. A szürke ötven árnyalata.

Mind többen szoktak hozzá és mind kevesebbek idegeit borzolta mindez. Olyannyira, hogy 1936 végén, 1937 elején már-már érdektelenségbe fulladt az újabb La Garçonne-film budapesti bemutatása. A harcos és néha bizony vad, katolikus folyóirat, a Magyar Kultúra kritikusa csodálkozott, miért kellett azt az érdektelen filmet leforgatni. A filmet, amely szerinte valójában nem is mutatja meg a legényéletet élő nők történetét, lélektanát. Hatvany Lili bárónő – a színházi és mozimagazin, a Színházi Élet munkatársa – arról írt, hogy milyen unalmas és gyermeteg lett A garszonlány címen vetített mozgókép, és hogy a „megcenzúrázott” filmhez képest még a Mickey egér is erotikus produkció. „Kicsit az jutott eszünkbe, hogy Balatonbürgözdön, a múlt század közepe táján így képzelhette el a patikusné az önálló leányok életét – írta lesajnálóan. – Pezsgő, ópium, szabad szerelem...”