Mi zajlik Szíriában?
Ellentétben a líbiai polgárháborúval, ez idáig egyetlen nagyhatalom se avatkozott be a szíriaiba, dacára a hetvenezer polgári áldozatnak és a sok százezer menekültnek. Egy ilyen beavatkozásnak az volna a természetes logikája, hogy mindazok, akik Bassár el-Aszad elnök bukására bankolnak, távozását követelik, a lázadókat segítik és fegyverzik fel, de semmi ilyen nem történt. Viszont Izrael, amely eddig távol tartotta magát a vele viszonylagos békében élő Aszad-rezsim elleni katonai akcióktól, az elmúlt napokban több légitámadást hajtott végre szíriai célpontok ellen. De vajon miért? ACZÉL ENDRE írása.
Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia egyszer már lelepleződött, és tartok tőle, még egyszer nem akar. Igaz, jó volna „hinni” abban, hogy akárcsak az iraki Szaddám Huszeinnek, Aszadnak is tömegpusztító fegyverei vannak; végtére is ez ok a háborúra. De Irakban éppen az bizonyosodott be, igaz, post festa és következmények nélkül, hogy a kivégzett diktátor birtokában semmi ilyesmi nem volt. Egyszóval az ilyen vádakkal illik óvatosan bánni. Mégis, amerikaiak és britek megint valósággal „ráharaptak” a hírre, hogy Szíriában vegyi fegyvereket vetettek be a polgári lakosság ellen. De hogy ki és ki ellen, s pláne hol, arra nem volt bizonyíték, ma sincs. Az egyetlen, ami nagymértékben valószínűsíthető, döbbenetet okozott azonban: Carla del Ponte asszony, a volt Jugoszlávia területén elkövetett népellenes bűnök kíméletlen hágai perzekutora, aki ma egy Szíriával foglalkozó független ENSZ-vizsgálóbizottság élén tevékenykedik, egy tévéinterjúban „erős és konkrét gyanújának” adott hangot azzal kapcsolatban, hogy a szarin névre hallgató ideggázt nem a kormányerők használták, hanem épp hogy a rebellisek.
Miáltal „a leányzó fekvése megváltozott”. Annyiban legalábbis, hogy ezt a vadonatúj vádat nem lehet a népirtó Aszad-rezsimre ráhúzni. Csakhogy! Honnan juthattak Aszad ellenfelei ideggázhoz? Biztos nem a szaúdiaktól meg a katariaktól, akik fegyvert szállítanak nekik, hanem csakis Aszadék elfoglalt raktáraiból! Az már egyáltalán nem biztos, csupán a hipotézis szintjén állja meg a helyét, hogy ha polgári célpontokra irányozták az ideggázt, az bosszúból történhetett csak, mert az Aszad-féle alavita (síita) klán milíciái az általuk ellenőrzött északnyugat-szíriai, tengerparti övezetben elég sok szunnita honfitársukat gyilkolták le (etnikai tisztogatás!), amivel „megszolgálták” a bosszút, akár mérges gáz formájában is.
Ami történt, nevezzük a szíriai polgárháború egy kegyetlen, de ritka epizódjának, amely egyébként – egyébként? – éles fénnyel világított rá arra, hogy a damaszkuszi kormány nemhogy az ország, hanem még a saját, legérzékenyebb fegyverkészletei fölött sem tud ellenőrzést gyakorolni. Aszad nem ura Szíriának.
De ez az epizód majdnem teljesen független Izrael „hadba lépésétől”. (Hogy miért csak „majdnem”, arra idővel kitérünk.) Az izraelieket minimál fokon se izgatja, hogy ki ki ellen vetett be vegyi fegyvert Szíriában; az azonban annál inkább, hogy Szírián keresztül Iránból a Libanont uraló Hezbollah (természetesen ugyancsak síita) félkatonai pártszervezethez valósággal ömlenek a fegyverek, közöttük olyan rakéták, amelyek, ha rendszerbe állítják őket, akár a 250 kilométer távolságban levő Tel-Avivot is elérhetik Libanon déli határától.
Amikor idén januárban az izraeli légierő első ízben csapott le egy Libanon felé tartó szíriai konvojra, a hivatalos indoklás az volt, hogy figyelmeztetni akarják Szíriát: ne legyen áteresztő pontja az ilyen szállítmányoknak.
Ám itt van néhány apró rejtély. Az odáig rendben van, hogy az iráni–iraki–aszadista–Hezbollah-tengely a közel-keleti síitizmus erős bástyája, de az emberben feltámad néhány kérdés. Az első: valóban mobil, Fateh–110 kódnévre hallgató iráni fejlesztésű rakétákra csaptak le az izraeliek? Nem „véletlenül” Oroszországból érkezett föld-levegő, föld-föld rakétákra, amelyeket Aszad régi és megbízható hadiszállítója exportált, s amelyek kijelölt telepítési pontjaik felé indultak? A második: ha igaz az az amerikai állítás, hogy az orosz rakétákat (kivált a föld-föld jellegűeket) a rezsim az ellene lázadókkal szemben vetette be, akkor a belháborúban miért passzolja ezeket tovább a libanoni Hezbollahnak? Önnön magát gyöngíti szándékosan? Nehezen hihető. Ugyancsak rejtélyes, hogy az orosz MiG harci gépek (van belőlük Aszadéknak elég) miért nem szálltak fel se januárban, se április végén, se május elején, hogy felvegyék a harcot a támadó izraeli gépekkel? Miért nem védték Damaszkuszt? Talán azért nem, mert azokat a fővárosközeli fegyverraktárakat, amelyeket az izraeliek vasárnap lebombáztak, már nem is a kormányerők ellenőrizték, hanem a Hezbollah meg az irániak (utóbbiak al-Kudsz, azaz Jeruzsálem névre hallgató milíciák)?
Mindebben nemcsak rejtélyek, hanem súlyos kockázatok is vannak. Ha azt mondom, Izrael tart valamitől, az nem más, mint hogy a szétesett damaszkuszi kormányzat kezén levő értékes fegyverek, legyenek bár orosz, iráni rakéták vagy vegyi fegyverek, az „igazi ellenség”, azaz a Hezbollah kezére jutnak. Az, hogy az izraeli légierő „beindult”, a kockázat nagyságára vall. A háttérben csúnya játszma folyik. Az igazat szólva az összes síita szálat mozgató irániak abban látszanak érdekeltnek lenni, hogy ha már egyszer „önkéntesekkel” támogatják az Aszad-rezsim életben maradását, akkor ez, ellenszolgáltatás gyanánt, félig haló poraiban átjátssza fegyverarzenálját a Hezbollahnak, amely vele ellentétben szilárd politikai és katonai pozíciókat birtokol Libanonban. Létrejöhet egy olyan, földrajzilag egybefüggő térség, ahol Aszad alavita klánja és a Hezbollah (Északnyugat-Szíria plusz Libanon) szilárd, Izrael-ellenes tömbben egyesül, ami egy újabb térségi fegyveres konfliktus árnyát vetíti előre.
De ez az, amit bizonyosan nem akarnak a nagyhatalmak. Oroszország különösen nem, hiszen neki egyetlen haditengerészeti támaszpontja van a Földközi-tenger térségében: a szíriai Tartusz kikötője (alavita ellenőrzés alatt). Moszkva semmihez nem fog hozzájárulni, ami az Aszad-rezsimet az ENSZ révén korlátozza – úgy például, hogy a líbiai légtérzárlatra emlékeztető szankciókat hoznának ellene. Obama egyfolytában óvatoskodik, pláne azután, hogy kiderült: nincs jó érv amellett, hogy Aszad (akinek szerinte „mennie kell”, bár nem tudni, mikor fog), vegyi fegyvereket vetett be. Egy, a régi időket idéző amerikai partraszállást akár Libanonban, pláne Szíriában, nyugodtan ki lehet zárni. Akkor tehát? Akkor tehát zavartalanul folyhat a vérontás, egyre több és több áldozattal, mert Aszad nem adja olcsón az életét, ellenfelei meg túl kevés fegyvert kapnak ahhoz, hogy a visszaszorításon kívül átütő eredményt érjenek el vele szemben. A síita és szunnita míliciák – halálos ellenségek – ölhetik egymást, ahogy akarják, és mindennek a tetejébe Aszad – szóban – hatalmas külső ellenségei már csak azért se támogatják szívből a rebelliseket, mert abban a körben a legharcosabb (szunnita) iszlamisták, az Al-Káidához kötődő terrorszervezetek csöndesen bár, de vezérszerepet kezdenek vinni. Az olyanok, mint az Aszád által kiebrudalt palesztinai Hamasz például. És ennél nagyobb átok nincsen.
