Mi, félázsiaiak

Konzultációs túrája utolsó állomásán Orbán Viktornak kétségkívül sikerült feltennie a koronát két hét megannyi retorikai képtelenségére; a vállalkozók szövetségének ankétján minden korábbinál szélesebb körben, a média és a közszereplők majd teljes spektrumában megütközést keltett. Nem a magyar gazdaság drámai helyzetének sajátos értékelésével, mert amit kormányának egyedülálló módszereiről, úgymond a munkavállalók védelmében bevezetett szektorális különadók üdvözítő hatásáról ezúttal is kifejtett, illetve ahogyan Demján Sándor erős és alapvető kritikájára lényegében üres mellébeszéléssel válaszolt, mindazon ma már senki nem lepődik meg. Hogy szerinte „a nyugati világ hanyatló pályán halad”, azt is jó ideje tudjuk, de ebből az untig ismert tételből most váratlanul olyan újszerű nemzetkarakterológiai és politikaelméleti okfejtésekbe bocsátkozott, amelyek – legalábbis demokráciában – enyhén szólva rendhagyóak.

Tehát először: a Nyugat válságával szemben Közép-Európában új gazdasági szisztémára van szükség. A mi régiónk óriási felívelés előtt áll, de ha nem sikerül a gazdaságot új alapokra helyezni, akkor ebből a történelmi esélyből Magyarország kimarad. „Reméljük, a jóisten megsegít bennünket, hogy a demokrácia helyett nem kell kigondolnunk más típusú politikai rendszereket, amelyeket a gazdasági túlélés érdekében aztán be kelljen vezetni.” Aligha meglepő, hogy ez utóbbi mondatot – Orbán aggodalomra hangolt fogalmazásmódja ellenére – a jelek szerint mindenki úgy értelmezte, mint egy fenyegető eshetőség alig burkolt „ígéretét”. Mert az is. Nem akad ma az alkotmányos jogállamok világában olyan kormányfő, aki hasonló gondolatot akár csak megpendíteni merészelne; és ettől nem a bátorság hiánya, hanem a demokratikus elkötelezettség parancsa tartja vissza.

Hogy Orbán Viktor viszont eljutott az aggálytalanságnak arra a fokára, ahol már nincsenek számára ilyesféle tabuk, azt eddig is pontosan tudtuk. Hiszen amikor farizeus módon a jóistenhez fohászkodik, s tartana vissza bennünket „más típusú politikai rendszerek” jövőbeli „kigondolásától”, akkor valójában a befejezett múltról beszél: hiszen ő nemhogy elgondolta, de jobbára már ki is építette a maga más típusú rendszerét. Úgyhogy ne tegyünk úgy, mintha hirtelen valami merőben ismeretlen veszély szele csapott volna ki Orbán szavaiból. Magyarországon immár két éve fokozatosan leépül az alkotmányos jogállam. És mint látjuk, a jóisten sem segít rajtunk.

Vajon mi jött létre a demokrácia helyén? Tekintélyuralomnak, autoriter berendezkedésnek, féldiktatúrának nevezzük – holott egyik sem pontos meghatározás, mert az orbáni modellnek nincs ismert sémája. Többféle mintából táplálkozik, és nem nélkülözi az önálló invenciót sem: a kétharmados önkényuralom módszertana hazai fejlesztés. Mindenesetre most maga Orbán adta elő a vállalkozóknak azt a másik eszmefuttatását, amely a magyar nép etnikai gyökereiből vezeti le, miért muszáj más rendszertipológiában gondolkodnunk, mint annak az Európának, amely – hogy a kormányfő minap Tusnádfürdőn hallható beszédének egyik költői képét is idézzük – „saját holdkóros vesztébe tántorog”. Nekünk pedig, ezt elkerülendő, tudomásul kell vennünk, hogy minálunk „az összefogás erő kérdése: ha van erő, van összefogás”; mert a skandinávoknál másképp is lehet, de „az ilyen félázsiai származékoknál, mint mi, csak így megy”.

Hát ez meg lett mondva, magyarul. Hiába, hogy több mint ezer éve felvettük a kereszténységet, már akkor csatlakozni akarván a fejlett Nyugathoz, azt a félázsiai természetünket máig sem tudtuk levetkőzni; hiába, ez a nép még mindig csak az erőből ért. Mert „itt mindenki okos, mindenki tudja, mindenkinek van jobb ötlete” – panaszolja Orbán, és ezért inkább mindenkinek megmondja, mihez tartsa magát. Úgy, ahogy a mi népünk még Ázsiában megszokta. Mert ne legyen félreértés: genetikusan alattvalók vagyunk. Úgyhogy csak ne játsszuk az eszünket: ázsiaiaknak ázsiai rendszer dukál.

Nos, alig pár nappal az orbáni alapvetés után napvilágot látott a Magyar Írószövetség, a Magyar Művészeti Akadémia és a Professzorok Batthyány Köre elnökségeinek közös állásfoglalása, amely arról tudósít, hogy „a kormányzati döntések következményeit viselő, azokat bőrükön érző állampolgárok” fokozódó megütközéssel fogadják „a világ sajtójában egyes politikai körök rágalmait a magyarországi demokráciadeficitről”. Ezért kinyilvánítják: a „jelenlegi kormány nem csorbította a demokratikus alapjogokat”, és változatlanul élvezi e többség bizalmát, noha népünket „álhírek és hazugságok bevetésével” némelyek éppen demokratikus jogától, vagyis attól akarják megfosztani, hogy a szavazóurnáknál „maga ítélhessen a kormány teljesítményéről”.

Hogy kicsodák? Természetesen „néhány baloldali és neoliberális pártkötődésű értelmiségi”. És a világért sem az a miniszterelnök, aki most jelentette be, hogy majd 2014-ben előzetes feliratkozáshoz köti – és ezzel alapjában korlátozza – a választójog gyakorlását.

Nehogy mi, félázsiai magyarok az utolsó pillanatban elkapassuk magunkat, leszavazva a Nagy Összefogást.