Merkel marad Európa vezetője – Hegedűs Dániel arról, amit nem lehet páva módra kitáncolni
– A választások után Martin Schulz szocialista pártelnök azt mondta, hogy a legnagyobb vesztes Angela Merkel. Jól mondta?
– Szerintem a választások legnagyobb vesztese Horst Seehofer, a CSU elnöke, akár százalékos arányban nézzük a pártok visszaesését, akár abból indulunk ki, hogy kinek a pozíciója ingott meg annyira, hogy az már politikai túlélését is veszélyezteti. Horst Seehofernek a bajor párt vezetése a novemberi pártkongresszusig adott minimális haladékot. Merkel újabb kancellári megbízatásának alapjait viszont legfeljebb az áshatja alá, ha nem sikerül megállapodnia a négypárti Jamaica-koalíció létrehozásáról.
– A választás legnagyobb szenzációja rossz hír, az AfD megerősödése. Igazuk van azoknak, akik nácizzák őket? Valójában kik ők? Az embernek a kivonulásokról szóló híreket olvasva az az érzése, hogy ezt pontosan ők maguk sem tudják. Innen messziről az AfD egy gyűjtő protestpártnak látszik.
– Az AfD ma valóban egy gyűjtő protestpárt. Megalapításakor, 2013-ban még az euróellenességre épült. A párt meghatározó része konzervatív, jobboldali, nemzeti érzelmű értelmiségiek közül került ki, közöttük számos közgazdászprofesszor akadt. Ők úgy gondolták, hogy az egységes európai valuta terve kudarcot vallott, és Németország nemzeti érdekeit jobban szolgálná, ha visszatérnének a német márkához. Ez az értelmiségi mag azóta egyre zsugorodik. Az első nagy szakadás 2015 nyarán volt, amikor az akkori pártelnök, Bernd Lucke vonult ki. Azóta is erősödik a szélsőjobboldali, népies, adott esetben bevándorló- és idegenellenes szárny. Azt látjuk tehát, hogy a meghatározó politikusok közül, akik éveken át az arcát adták ennek a pártnak, többen, mint legutóbb Frauke Petry, azzal az indokkal távoztak, hogy a pártot megszálló szélsőjobboldali erőközpont miatt nem lehet kormányképes erővé formálni az AfD-t. Ezt kissé leegyszerűsítve lefordíthatjuk úgy is: a párt egyik fele szerint a másik fél szélsőjobboldali, sőt a náci gondolatrendszertől sem idegenkedik.
– Ez mit jelent? Gondolom, nyíltan nem éltetik Hitlert.
– Nem, de nyíltan használnak olyan retorikai fordulatokat, amelyek egyértelműen a Harmadik Birodalom eszköztárából valók. Ilyen például a „néptesten való fekély” emlegetése. Nagy visszhangot vert az egyik pártvezetőnek, Alexander Gaulandnak a választások után tett két kijelentése is. Egyrészt, hogy vadászni fognak Angela Merkelre, és hogy a német államrezonnak nem kellene hogy szerves része legyen Izrael államiságának elismerése. Ez utóbbi szakítást jelent a német külpolitika egy megkérdőjelezhetetlennek hitt sarokpontjával, így nagyon jól mutatja, hogy milyen irányban halad az AfD.
A választás estéjén Fotó: MTI / AP– Az elemzők szerint szinte kibékíthetetlenek az ellentétek az egyetlen lehetséges kormányképesnek látszó koalíció négy pártja között. Merkel mindig jó volt a kompromisszumkeresésben, de otthon még sohasem volt ilyen nehéz helyzetben.
– A Kereszténydemokrata Pártot (CDU), a Szabaddemokrata Pártot (FDP) és a Zöldeket én nem félteném így együtt. Bár a kis pártok nem kívánnak mindenáron kormányozni, de érzik a rájuk háruló politikai felelősséget, és a három párt programjai között fennálló különbségek áthidalhatók vagy a szőnyeg alá söpörhetők. A CSU viszont olyan problémát jelent, amely nem biztos, hogy egyáltalán feloldható. Seehofer a novemberi kongresszusig a politikai túléléséért küzd, jövője függ attól, hogy sikerül-e kiharcolnia valamiféle felső korlátot a menedékkérők befogadásában. A zöldek és a liberálisok azonban kerek perec elutasítják egy ilyen plafon bevezetését. Abban az esetben viszont, ha a CSU miatt nem sikerül létrehozni a Jamaica-koalíciót, akkor csak rossz és még rosszabb megoldások közül lehet választani. Az egyik, hogy új választásokat írjanak ki, ami rövid távon nyilván elfogadhatatlanul labilis helyzetet teremtene Németországban. A másik esély a kisebbségi kormányzás, mondjuk a Szociáldemokrata Párt (SPD) külső támogatásával. Ennek valószínűleg borzalmas visszhangja lenne a német nyilvánosságban, még akkor is, ha racionálisan teljesen vállalható lenne ez a megoldás. Ugyanakkor ez a forgatókönyv belpolitikai szempontból béna kacsává változtatná a német kormányt az elkövetkező időszakban.
– Kizárható, hogy ilyen helyzetben mégis összeálljon a korábbi nagykoalíció?
– Nem. Valójában elképzelhető olyan helyzet, amikor az SPD-nek a politikai felelősség súlya alatt meg kellene hoznia azt a döntést, hogy mondjuk december táján nekimenjenek még egy nagykoalíciónak, akár egy vagy két évre limitálva.
– A németországi választásokat vérmes reményekkel várták, akik azt szeretnék látni, hogy a Macron–Merkel-tandem erősítse az integrációt, regulázza meg Magyarországot és Lengyelországot. Nos, Merkel energiáit alighanem felemésztik majd a hazai küzdelmek. Maradhat-e egyáltalán Európa tényleges vezetője?
– Szerintem már hónapok óta nyilvánvaló volt, hogy a német–francia tengely megvalósulása nem automatizmus, hanem mindkét ország esetében nagyon komoly belső feltételek megteremtésétől függ. Úgy vélem, hogy vannak pozitív jelek. Wolfgang Schäuble jelölése a Bundestag elnöki székébe két szempontból is meghatározó lépés.
– Felszabadítja a pénzügyi tárcát a liberálisoknak, akik ehhez várhatóan ragaszkodnak majd.
– Így van. Másrészt Schäubléval szinte lehetetlen lett volna új integrációs terveket megvalósítani. Amikor hazai ismerőseim erről kérdeztek, már hónapok óta azt mondtam, nézzük meg, mi történik Schäubléval. Ha ő marad, akkor Emmanuel Macron álmait rövid távon biztosan elfelejthetjük. Így viszont van valamilyen remény. Nem azért persze, mert a pénzügyi tárca valószínű várományosa, a népszerű liberális pártelnök Christian Lindner olyan nagy barátja lenne az eurozónán belüli transzfereknek vagy a közös kockázatvállalásnak eurókötvények formájában. Hanem azért, mert ő rugalmasan tárgyalhat, nem köti saját nyolcéves korábbi politizálása. Látni kell, hogy a franciákkal való kiegyezés rövid távon csak a német versenyképesség és pénzügyi stabilitás kárára történhet meg. Igazából ez a németek számára beruházás lehet a jövőbe, az eurózóna stabilitásába, ám az első időben egyértelműen sértené a német nemzeti érdekeket. Márpedig kevés olyan kormány van, amely saját nemzeti érdekeit képes akár átmeneti időre is félretenni. Még akkor is, ha a hosszú távú perspektíva hasznot ígér, hiszen a jelenlegi körülmények között az egész belső piac a német export támogatását szolgálja, a német versenyképesség sorsa egybeforrott az eurózónával.
Hegedűs Dániel a Freedom House elemzője, a berlini Humboldt Egyetem oktatója.
Az ELTE-n 2004-ben politológusi, 2005-ben történészi diplomát szerzett, majd PhD-tanulmányokat folytatott a jogi karon, a közeljövőben a Humboldt Egyetemen védi meg doktori értekezését.
Különféle magyar, német és nemzetközi kutatóközpontok elemzője volt 2008-tól, 2013 és 2016 között a German Council on Foreign Relations programvezetőjeként dolgozott. 2015-től a berlini Freie Universität oktatója, idén ősztől a Humboldt Egyetemen tanít.
– De megőrizheti-e uniós vezető szerepét Merkel az új helyzetben?
– Az elmúlt évtizedben is anélkül volt a kontinens megkérdőjelezhetetlen vezetője, hogy bármilyen nagyarányú uniós tervet letett volna az asztalra. A német vezető szerep megtartása szerintem rövid távon nem függ a reformok sorsától. Engem mindenesetre óvatos optimizmussal tölt el, hogy ha a zöldek megkapják a külügyi tárcát, az jó eséllyel Cem Özdemirhez fog kerülni. Akkor ismét egy nagyon ambiciózus, nagyon felkészült külügyminisztere lehet Németországnak, aki az értékek szerepéről sem feledkezik meg a politikában.
– Tudjuk-e, hogy a török származású politikus mit gondol Magyarországról?
– Tudjuk. Meglehetősen kritikus a magyar helyzettel kapcsolatban. Az elmúlt években a német külügyminisztériumban a jelenlegi államminiszter, a szociáldemokrata Michael Roth volt a Magyarország-felelős. Ő német szempontból nagyon ügyesen egyensúlyozott a pragmatizmus és az értékalapú kritika között. Várhatóan ezt az irányvonalat viszi tovább Özdemir is.
– Orbán Viktor a választás hajnalán azt üzente, hogy Budapest gratulál. Dodonai üzenet volt. Nem tudni, kinek és mihez. Lehet, hogy a pávatánc az eddiginél könnyebb lesz, amikor Merkel dolga nehezebbé válik?
– Szerintem a pávatánc az Orbán-kormány számára összehasonlíthatatlanul nehezebb lesz a jövőben. A magyar vezetés roppant módon elszigetelte magát az elmúlt évek során. Van egy félreértés. Sokan összetévesztik egy politikus valódi befolyását azzal, hogy jogellenes eszközökkel vagy a szerződések által biztosított vétójogával élve esetleg képes az akaratát ráerőszakolni partnereire. A realitások azonban az érdekérvényesítő képesség csökkenését mutatják, miközben 2018-ban megkezdődnek a tárgyalások az Orbán-kormány számára is életfontosságú kohéziós transzferekről a 2020 utáni pénzügyi időszakra. Magyarország és Lengyelország – amelyek erősen függenek ezektől a pénzektől – nagyon rossz tárgyalási pozícióban lesznek. Ezt viszont már nem lehet páva módra kitáncolni. Amit el tudok képzelni, az az, hogy a magyar kormány bizonyos fokú taktikai hátraarcért cserébe köt valamilyen alkut. Lehetségesnek tartom, hogy most, a választások előtt igazából azért keménykedik a magyar kormány, hogy később legyen miből visszavenni.
– Ennek van egyáltalán alternatívája?
– Persze, mindig van alternatíva. Ha a magyar vezetés tovább halad a konfrontáció útján, akkor a német kormány – ha Merkel meggyengült is – kemény korlátozó intézkedések mellé teheti le a voksát. Az lesz a kérdés, hogy a nyugat-európai adófizetők továbbra is finanszírozzák-e lényegében autoriter rendszerek működését Kelet-Közép-Európában. Így azok a politikusok követelhetik majd a leghangosabban ezeknek a transzfereknek a leállítását, akik egyébként a legerősebb ideológiai testvérei Jarosław Kaczyńskinak és Orbán Viktornak. A progresszív spektrumban pedig minden politikus örömmel egyetért majd velük. Azt mondhatják, tényleg, miért is kellene ezeket az országokat továbbra is finanszíroznunk?
