Menetel Farage pártja

A válasz az: egyelőre aligha fordul bármi is. Noha a City-brókerből lett pártelnök, Nigel Farage az elmaradhatatlan korsó söre mellől azt sugalmazza, hogy jövő májusban, amikor általános választásokat tartanak, már a UKIP lesz a „mérleg nyelve” a két nagy párt, a konzervatívok és a Munkáspárt között. Sajnálatos módon azonban a brit választási rendszerben az egyéni választókerület megszerzésének nincs alternatívája („a győztes mindent visz”), így a nagy pártok, közöttük a skóciai SNP mögött a UKIP akár boldog második is lehet bármelyik kerületben, attól még egyetlen mandátumot sem kap az alsóházban.

Az az egyetlen ember, aki most a UKIP színeiben díszeleg majd a Westminsterben, megválasztása előtt három hónappal még konzervatív képviselő volt, csak épp úgy döntött: átigazol a UKIP-hoz. Hívei ezt tudomásul vették, s mivel szerették, rá szavaztak a pótválasztáson is. Ilyenformán némi kétséggel kell kezelni Farage nagyzolását. Hacsak nem arra gondol a pártvezér, hogy Douglas Carswell példáját még sokan követik majd a konzervatív pártból (egy képviselő már akadt), s ha azok is nyernek egy-egy időközi választáson, akkor ennek kétségtelen vonzereje lesz az euroszkeptikus torykra, akik nincsenek kevesen.

Semmi kétség afelől, hogy unióellenes narratívájával („azonnal kilépni!”) a UKIP elsősorban a konzervatív szavazótáborba mar bele. Vannak olyan jövendölések, hogy jövő májusban a UKIP a parlamenti helyek (630 mandátum) akár ötödét is megszerezheti, s ebből százat a toryktól „rabol el”. Csakhogy a brit történelmi tapasztalat amellett szól, hogy szerepeljen egy párt bármilyen jól is önkormányzati vagy éppen európai parlamenti választásokon – és a UKIP ezzel éppenséggel elbüszkélkedhet –, ha jönnek az általános választások, akkor a támogatottsága drámaian zsugorodik.

Itt két fogódzónk van. 2014 májusában az európai parlamenti választásokon a UKIP valóban megverte a konzervatívokat és a Munkáspártot is, azaz olyan tettet hajtott végre (34 százalékos részvétel mellett), amire egy harmadik erő részéről száz év óta nem volt példa. A másik fogódzó: 2010-ben, amikor a toryk a liberális demokratákkal együtt többséget szereztek és kormánykoalíciót szerveztek, a UKIP az összes leadott szavazatnak mindössze három százalékát mondhatta magáénak. Ha ezt most megötszörözi, azzal se megy semmire, miként a liberálisok se mentek évtizedeken keresztül. Mint említettem, ahol nem arányos a választási rendszer, azaz a pártokra leadott összes szavazat egyszerűen nem számít, ott, ha nincs szilárd helyi bázisod és elég pénzed a kampányra, megbuksz. Na ez az, amije a UKIP-nek pillanatnyilag (még) nincsen.

De ettől függetlenül, mint azt egy másik, manchesteri pótválasztás bizonyította, a UKIP képes belemarni a Munkáspártba is. Ismerek nem egy olyan elemzést, amely kimutatta: nemcsak „mélyen” konzervatív, euroszkeptikus, ám szívesen kocsmázó, jómódú urak fordulnak a UKIP felé, hanem frusztrált, idősödő munkásemberek is, kik elégedetlenek a sorsukkal, a politikával, de leginkább a politikusaikkal, akiket az establishmenthez sorolnak. Ebben különben semmi új nincs: én még élénken emlékszem arra, hogy hány szavazója akadt anno a MIÉP-nek a miskolci panelvárosban, amelynek lakói zömmel az egykori diósgyőri kohászati művek nyugdíjasai közül kerültek ki.

És úgy fest, ez a szindróma ismétlődik. A szélsőjobb, amely Magyarországon jóval korábban, az 1939-ben megtartott első általános és titkos választáson roppant erős pozíciókat szerzett, javarészt a munkások lakta körzetekben „aratott”. Azok az emberek, akiket a Horthy-rendszer, majd fél évszázaddal később a privatizáció tett tönkre, megváltót kerestek maguknak – amiképp ezt teszik sokan az angol „prolik” közül is manapság.

Nigel Farage és társulata azt ígéri nekik, hogy ha ők jutnak hatalomhoz vagy annak egy részéhez, az állásokat nem idegenek, hanem „bennszülöttek” fogják kapni, de nem csak a munka, a lakás is őket illeti majd meg. Elhitetik velük, hogy az ország szinte minden bajáért a bevándorlók felelősek, és egy amúgy is idegenfélő „fehér” társadalom fogékony erre. Veszi a lapot: egyfelől a parlamentben ücsörgő, lusta, semmittevő, semminek útját nem álló politikusokat kell utálni, másfelől meg Brüsszelt, amely „elveszi az angoloktól a hazájukat”. De majd én visszaszerzem, mondja Farage.

A haza elvétele annyit jelent, hogy Brüsszel felülírja a brit parlament akaratát. Ebben történetesen a konzervatív párt és a UKIP egyetért; meglehet, Farage írja David Cameron miniszterelnök kottáját. Aki egyébként dühödten reagálja le a „disszidensügyeket” (az egyik átállóról azt mondta, hogy csak azért ment át a UKIP-hoz, hogy a „kövér seggét továbbra is a parlament zöld bőrülésein nyugtathassa”), mivel bizonyos abban, hogy ha a UKIP vesz is el szavazatokat a Munkáspárttól, ennél nagyságrendekkel többet vesz el az ő pártjától. Meg is mondta: akik a UKIP-re fognak szavazni, azok másnap arra ébrednek, hogy a Munkáspártot segítették hatalomra, és Ed Miliband lesz az ország miniszterelnöke. Dacára a tory párt nagyszerű teljesítményének. Egyébiránt ma a közvélemény-kutatásokban a két nagy párt fej-fej mellett áll: 31-31 százalékon.

A UKIP azonban minden résbe benyomul. Észreveszi, hogy a konzervatív–liberális koalíció a takarékosság jelszavával szépen csipegeti le a jóléti állam juttatásait, egyebek között adókat emel. Mit tesz tehát? Adócsökkentést ígér a középosztálynak. És miközben szavakban védelmezi a szegényeket – akik nem veszik észre, hogy Nigel Farage-ban egy Margaret Thatcher született újjá –, vadonatúj parlamenti képviselője az egészségüket féltő szegény, de inkább átlagemberek egyetlen menedékét, az NHS-t, az általános és ingyenes egészségügyi ellátást óhajtaná privatizálni. A UKIP sarlatánjai mindenhová azt az üzenetet küldik, amit a legkülönfélébb érdekcsoportok hallani akarnak.

Mindent egybevéve úgy gondolom, a UKIP-et most már illik komolyan venni. Ami különösen érdekes, az talán nem is benne, hanem egy torz „fejlődésben” keresendő. A múlt évszázadban még az volt a trend, ha bajok vannak – elsősorban gazdaságiak –, attól a baloldal erősödik. Ehhez képest ma Európában azt látjuk (talán a spanyolokat és a görögöket leszámítva, kivált az utóbbiakat), hogy éppen ellenkezőleg. Az utóbbi években olyan szélsőjobboldali, a fennálló rendszer szétverésére fölesküdött formációk erősödtek meg, mint az Egyesült Államokban a Tea Party, Franciaországban a Nemzeti Front, Hollandiában a Szabadságpárt, Nagy-Britanniában a UKIP. Ezek mind protestpártok, amelyek nemzeti lobogókba burkolják magukat, és jelentős lakossági csoportok frusztráltságát az idegengyűlölet, az úgynevezett élősködés (szociális segélyek) és a kormányzó elittel szembeni ellenségesség magatartásformáiba csatornázzák be. Nem eredménytelenül, de, úgy gondolom, sokunk szégyenére.